Schmidt József
Az ind filozófia
Genius Könyvkiadó, Budapest, 1923
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

A Szánkhja-rendszer

A Szánkhja a legrégibb igazi bölcseleti rendszer, amelynek nyomai már egyik-másik ifjabb kánoni upanisadban megvannak, a Védanta mellett a legfontosabb és legtekintélyesebb rendszer, amely a heterodox dsinizmus és buddhizmus bölcseleti alapjait is szolgáltatta s egyébként is óriási befolyással volt az ó- és kora-középkori India bölcseleti és vallási életére, sőt India határain túlhatolva a nyugati gnoszticizmusra és neoplatonizmusra is. A Szánkhja a Védántával szemben teljesen függetlenítette magát a védikus hagyománytól s teljesen mellőzte a "kinyilatkoztatott" írást; csak a középkor óta igyekeztek tanait a védikus szövegekkel összhangzásba hozni, ami - mivel minden áron akarták - sikerült is, úgyhogy az eredetileg heterodox rendszert orthodoxnak lehetett nyilvánítani. De a régi Szánkhja racionalisztikus rendszer: tisztán az értelem eszközeivel akarja a világ és a lét problémáit megoldani, igazi bölcseleti felfogással iparkodik a tapasztalatban adott elemektől az ismeretlenekig eljutni s a legvégső okokat felismerni. Első ízben jelentkezik a világon e bámulatos rendszerben az emberi szellem teljes függetlensége és szabadsága, a maga erejében való bizakodása, a modern kutatás szelleme. Manapság persze a rendszer már csak történeti: csak kevés számú híve van.
A rendszer alapítója a hagyomány szerint Kapila (6. sz.), akinek alakja persze legendás. Keletkezése helye alighanem a buddhizmus bölcsője: északi India keleti része. Virágzása kora a Krisztus utáni első századok. Forrása elsősorban a 72 strófás Szánkhja-káriká, Isvara-Krsna műve (Kr. u. 5. sz.), és a jóval későbbi, azonos tartalmú, de eltérő szellemű (Védánta-szinezetű) Szánkhja-szútrák (526 szútra az 1400 körüli időből). A rendszer neve nem egészen világos. A szánkhja szó, a szankhjá, "szám" szónak származéka, részint "számlálás, felsorolás" részint "vizsgálat, kutatás" értelmű. Általános feltevés szerint már most rendszerünk neve a második jelentéssel kapcsolatos, egy nézet (Garbe) szerint azonban az elsővel: a rendszer neve eredetileg gúnynév volna, amelyet ellenei adtak neki azért, mert hívei igen szerették a számszerű felsorolást. A felsorolások kedvelése, mint meglátjuk, tagadhatatlan tény, másrészt az is igaz, hogy a szó értelme már az upanisadban "vizsgálat, kutatás".
A Szánkhja speciális alaptanainak egyike az atheizmus (nir-ísvara-váda): a keletkezett és elmúló népies istenektől eltekintve, világot teremtő, kormányzó és fönntartó örökkévaló isten (isvara) nincsen. Másik alaptana, amely az upanisadok és a Védánta idealisztikus monizmusával diametrális ellentétben van, a dualizmus (dvaita-váda), az anyag és szelem kettőssége. E szerint két rendbeli örökkévaló, lényegileg teljesen különböző, magasabb egységes elvből levezethetetlen szubstancia van: az érzékfeletti ősanyag (prakrti, néha pradhána, tulajdonképp "természet"), és a szanszárában bolyongó egyéni lelkek (átman, punsz, jobbára purusa) végtelen sokasága. E szubstanciák szélső ellentétek: a prakrti egy, az anyagnak alaktalan szubsztrátuma, értelem és tudat nélkül való, törvényszerű és örök változásnak van alávetve, folytonos átalakulásban és tevékenységben van; - a purusák száma végtelen, mindegyikük anyagtalan szubstancia (aguna dravja), szellem (csit, csiti, csétana), csupa intelligencia, tárgy nélkül való tiszta gondolkozás (csin-mátra), miért is csak negatíve határozható meg (kezdetés vég nélkül való, nem összetett s már ezért is elmúlhatatlan, mozdulatlan s tehát nem vándorló), tértől és időtől független, örökké változhatatlan, minden tevékenységre képtelen s teljesen tétlen.
A prakrti, az érzékelhető anyagvilág érzék feletti ősanyaga, egységes ugyan, de három alkotóelemből (guna) vagy szubstanciából (dravja) áll. Ezek: a szattva, a radsasz és a tamasz. A szattva úgy jelentkezik, mint fény és könnyűség, a radsasz, mint energia és mozgás, a tamasz, mint sötétség, nehézség és merevség. Ez alkotóelemek egyike mindig túlsúlyban van a többiek felett: az istenek világában a szattva, az embereknél a radsasz, az állatok, növények és ásványok világában a tamasz. A három konstutiens (traigunja) az emberi egyéniség meghatározója is: a szattva nyugalom, tehetség, erény, jóság, öröm, stb., a radsasz tevékenység, szenvedély, vadság, rosszaság, szomorúság stb., a tamasz apathia, lomhaság, tudatlanság, hitványság stb. Az ősanyag a három guna egyensúlyállapota, amely a vándorló, tehát megváltásra szoruló lelkek érdekében a tőlük kiinduló, de nem szándékos (l. alább), mechanikus hatás (ksóbha) folytán megbomlik. A gunák most egymás rovására érvényesülni akarnak s ezzel megkezdődik a mindenség evolúciója (szarga, szrsti, szancsara) ; erre következik a fönnállás (szthiti) periódusa, az egyének és termékek létesülése vi szarga, vjasti-szrsti); végül a reabszorpció (laja, pralaya, prati-szancsara), a visszatérés az eredeti állapotba. E folyamatnak se kezdete, se vége. - E guna-elmélettel akarja magyarázni a Szánkhja, hogy miképpen lépett be az eredetileg alaktalan és érzékfeletti prakrti a jelenségek világába s miképpen keletkezett a lények és dolgok, az ethikai és eszthetikai különbségek végtelen sokfélesége.
Az ősanyag t.i. fokozatos evolúció folyamán 23 alapelv (tattva) alakjában lép föl. Az első a buddhi (tkp. észrevétel, belátás stb.) a logikus gondolkozás organuma, a megfontolás és elhatározás elve. A második az aham-kára (tkp. "én-csináló") a személyiség elve (velejében a Schopenhaueri principium individuationis), amely azt a tévhitet kelti, hogy az "én" lát, hall, érez, cselekszik stb. A belőle származó harmadik elv, a manasz (tkp. "elme") közvetítő indifferens centrális organum - belső érzék, amely a külső érzékek által nyújtott tárgyakat a két első organummal közli. Ez a három első organum egy egységes "belső organumot" (antahkarana) képez, amely teljesen megfelel a mi idegrendszerünknek s amelynek megnyilatkozása a lehelet (prána). Az aham-kára principiumából - a manaszon kívül - még 15 alkotóelem származik. Közülük 10 "külső érzék" (indrija) - és pedig 5 "észrevevő" (buddhi indrija), a mi 5 érzékünk, és 5 "cselekvő" (karma-indrija), t. i. a beszélés, fogás, járás, kiürítés és nemzés érzékei, - de az előzőkhöz hasonlóan valamennyi "érzékfeletti" (ati indrija) s nem tévesztendő össze az érzékelhető szervekkel (gólaka: szem, fül stb., és kéz, láb stb.), amelyekben székelnek. A 10 indrija minden pillanatban meghatározza a belső organum működést, de csak ezzel kapcsolatban funkcionál. Az aham-kára principiumából keletkezik még az 5 "finom (anyagi) elem" (szúksma-bhúta, tan-mátra): az éther, szél, tűz, víz és föld - a külvilágnak és az emberi testnek érzékfeletti csírái. Ezekből tevődik össze az emberi "finom v. belső test (linga, linga-déha, linga sarira v. szúksma, szúksma-déha, szúksma-saríra) a többi 13 organum hordozója, minden lelki állapot és működés komplexuma, amely - hasonlóan a mindig más-más szerepet játszó színészhez - a karman hatása alatt mindig más-más durva testtel (l. mindjárt) egyesül s az egyéni lelket vándorlásain elkíséri - tehát a személyiségnek s a különböző létformákban jelentkező személy azonosságának principiuma, az egyén lényének és jellemének meghatározója, az erkölcsi felelősség hordozója. - Az 5 finom anyagi elemből fejlődik végül a már érzékelhető 5 "durva elem" (szthúla-bhúta, mahá-bhúta). A durva elemeken és kapcsolataikon alapul a jelenségek világa - többek közt az emberi "durva test" (szthúla-déha, szthúla-saríra), amely az anyaméhben keletkezik s a halálban megsemmisül. - Ez az evolúció, amelynek útján az érzékfeletti (a-vjaksa) anyag érzékelhetővé (vjaksa) lesz s a jelenségek világa létrejő.
Az ősanyagnak ez az evolúciója a purusák kedvéért megy végbe: ha purusák nem volnának, az ősanyag nem fejlődnék ki. Az evolúciót csak a purusák idézik elő, de nem készakarva, hanem csak puszta jelenlétükkel, amennyiben minden egyes purusának karmanja lefoglal bizonyos mennyiségű és minőségű anyagot, hogy testet alakítson magának belőle, amelyben egyedül tapasztalhatja a karman következéseit. Hogy miképpen jutottak bele a teljesen tiszta és szabad lelkek a szanszárába, arra nincsen felelet, illetőleg ez a felelet: az anyag és a purusák kapcsolata, t. i. a szanszára, örökkévaló. Az által, hogy az abszolút (kévala, "magánvaló") purusa a testtel egyesül, empirikus lélekké (dzsíva, dsívátman) lesz s a szabadság állapotából a kötöttség (bandha) állapotába jut. De a lélek egyesülése a testtel, tehát a kötöttség állapota is csak látszat. Valósággal ugyanis a purusa csak puszta jelenlétével ösztönzi tevékenységre a belső organumot, egyébként a test intellektuális és vegetatív funkcióiban nem vesz részt. E magatartás két szép, a neoplatonikus Plotinosnál is előkerülő hasonlattal van illusztrálva: a lélek fény (prakása), amely "megvilágítja a lelketlent" (Szánkhja-szútra I. 145. VI. 50.), s a lélek tükör, amelyben a belső organumok reflektálódnak. A tudatos megismerés, érzés, akarás csak a belső organum affekcióinak reflexe (cshájá, pratibimba) a lélekben. Maga a lélek azonban semmiféle affekció iránt nem fogékony, teljesen érzéketlen, teljesen passzív, akaratlan, semmiért sem felelős. Ebből folyólag kötöttsége illúzió. A kötöttség oka a velünk született tudatlanság (a vidjá), illetőleg az ebből folyó meg-nem-különböztetés (a-vivéka): a lélek nem képes a testtől (anyagtól) való különbözésének tudatára ébredni: azt véli, hogy ő maga vesz észre, gondolkozik, örül és szenved, s nem tudja, hogy semmi köze a testhez s hogy szenvedése csak képzelődés - épp oly csalfa látszat, mint a (színtelen) kristály vörös színe, amely a hozzá közel tartott (vörös) hibiszkusz-virágtól származik. A fájdalom nem a léleknek, hanem a testnek az affekciója, de mivel a lélek fénye mellett válik tudatossá, a lélek abban a tévhitben leledzik, hogy ő maga szenved. E balhit eloszlatásán fáradozik a prakrti: újra meg újra kifejleszti magát a purusa előtt - a végből, hogy a purusa a tőle való abszolút különbözését felismerje. A prakrti egyúttal a maga érdekében is fáradozik, mert a lélektől elválva maga is megszabadulna a fájdalomtól, amely csak addig tudatos, míg a lélek fénye reá vetődik. Egymáshoz való viszonyuk megvilágítására a következő kép használatos: a megismerésre képtelen, de tevékeny prakrti az erős vak, a cselekvésre képtelen, de megismerő purusa a látni tudó sánta; külön-külön egyikük sem boldogul, de ha a vak hátára veszi és irányítja a sántát, mind a ketten célhoz érnek. Ámde, ha a purusa teljesen tétlen nézője a prakrti fáradozásának, hogyan lehet a vezetője? Hiszen minden idegmunka (észrevétel, érzés, emlékezés stb.) a purusától függetlenül anyagi természetű produktumok működése útján jön létre! Itt a rendszer Achilles sarka.
Ezek után érthető, miképpen szűnhetik meg a lélek kötöttsége s miképpen jöhet létre a megváltás. A megkülönböztetés vagy megkülönböztető megismerés (vivéka, vivéka-dnyána) útján. Mihelyt a purusa felismeri, hogy a testtől (anyagtól) teljesen különbözik, hogy tehát a testhez szenvedéshez, halálhoz, újraszületéshez semmi köze, egyszer s mindenkorra megszűnik a szenvedés és beáll a megváltás (móksa, vi-móksa, mukti, vi-mukti, nir-mukti, apa-varga), a fájdalom teljes megszűnése és visszatérésének lehetetlensége. A magában véve teljesen indifferens purusa ugyanis az abszolút elszigeteltség (kaivalja, "magánvalóság") állapotában nem világítja meg, azaz nem teszi tudatossá, a belső organumnak semmiféle affekcióját, sem fájdalmát, sem örömét s egyénileg tovább is fönnmarad ugyan, de az abszolút tudatlanság örökké nyugalmas állapotában, amelynek előíze a mély álom, az ájulás és az öntudatlanságig fokozódó elmélyedés. Hogy az ember a megváltás elérése után tovább él még, annak itt és mindenütt az a magyarázata, hogy a jelen élet korábbi karman gyümölcse, amelynek egészen meg kell érnie. Ez a fönnmaradás olyan mint a "fazekaskorong pörgése" (csakra-bhrama: Szánkhja-káriká, 67): az élet a karman hatása alatt épp úgy fönnmarad a megváltás után, mint a fazekas-korong a kapott lökés hatása alatt tovább pörög a fazék elkészülte után. Ez a kép hasonló értelemben egyebütt is megvan, többek közt a Védántában is. A halál után a megváltott ember belső organuma feloszlik s finom teste visszatér az ősanyagba. "Miután a prakrti kinyilatkoztatta magát a léleknek, visszatér önmagába, mint a táncosnő (nartakí) megszűnik táncolni, miután megmutatta magát a közönségnek" (Szánkhja-káriká, 59) - azaz miután utolsó fátyolát is ledobta magáról s szeméremérzete arra készteti, hogy visszavonuljon.
A Szánkhja-rendszer legvégső célja tehát a fájdalmatlanság. Ezzel kapcsolatban a pesszimizmus oly határozottan jelentkezik benne, mint még csak a tőle függő buddhizmusban: minden tudatos létezés szenvedés, még a gyönyör is fájdalomra vezet. A fájdalomtól szabadulás útja pedig a tudás, amelyet mindenki kaszt- és rangkülönbség nélkül megszerezhet, - de csakis a filozófiai tudás; semmiféle rituális tevékenység, semmiféle még oly erkölcsös élet sem elégséges az üdvösségre, sőt káros. Az intellektualizmus tehát a Szánkhjában túlteng az ethika rovására, amely viszont bámulatosan ki van fejlődve a testvérrokon buddhizmusban. Ellenben elengedhetetlen feltétele a megváltó tudás elérésének a közöny (virága, vairágja): a lemondás a világ javairól és örömeiről. Ennek megszerzésére pedig, valamint a megismerést gátló diszpozíció leküzdésére felette alkalmas a jóga, a gondolkozás koncentrációja, amelynek tana a Jóga-rendszer tartalma s innen került bele a Szánkhjába.

Forrás: http://www.terebess.hu/keletkultinfo/schmidt1.html#A2