36-38.

A tündöklő vitézségű Hanumán, a Vihar fia,
hogy bizalmát erősítse, Szítához így beszélt tovább:
"Erdőlakó vagyok, hidd meg, a nemes Ráma hírnöke.
Bizonyságom e gyűrű, nézd, amelyet neve ékesít.
Zálogul adta férjed, hogy hitelt nyerjen a híradás.
Bánat-gyümölcsöd elfonnyad; megszabadulsz; vigasztalódj!
Ha hírt viszek rólad, tüstént eljön érted vitéz urad,
követi majmok és medvék számlálhatatlan serege.
Vagy hogyha kívánod, rögtön magam megszabadítalak:
ülj fel hátamra, és hagyd itt a ráksaszát s a bánatot!
Magammal viszlek, átszelve egy ugrással az óceánt;
hisz elbírnám egész Lankát Rávanástul a hátamon.
A messzi tájon rád váró Rámához napnyugvás előtt
eljuttatlak, mint oltár-tűz Indrához az áldozatot.
Viszlek magammal, úrnőm, és elsuhanunk, akár a nyíl;
Lanká lakói közt senki nem éri röptömet utol.
Ahogy tehozzád érkeztem, úgy visszatérni is tudok
veled a levegő útján; kételkedésre nincs okod."

A Vidéha-királyasszony testét az öröm járta át
e csodás híradást hallva, és csodálkozva válaszolt:
"Hogyan akarsz ilyen hosszú útra elvinni, Hanumán,
majom létedre, fán élő népek legvitézebbike?
Hogy bír el kis majom-tested, hogy innen magaddal vigyél
férjemhez messze távolba, ugrálva-járók tigrise?"

Aggodalmát eloszlatni, a szörnyű Szélvihar fia
valódi, óriás testét öltötte fel Szítá előtt.
Leugrott a fa ágáról a majmok legnagyobbika,
és növekedni kezdett, hogy megszűnjön Szítá kételye.
Nagy Méru-hegy nagyságában, rőten, mint izzó tűzparázs,
magaslott fel Szítá előtt a hatalmas majom-bölény.
A kék-lótusz-szemű Szítá ámulva nézte Hanumánt,
s a sziklabércnyi testűnek ilyen szavakkal válaszolt:
"Látom, erődnek nincs párja; felismerem hatalmadat.
Járásod mint a szél sodra, fényed csodás, akár a tűz.
Hogyan is juthatott volna erre a földre bárki más
a mérhetetlen széles víz túlpartjáról rajtad kívül?
Hiszem, átkelni képes vagy, s képes vagy vinni engem is,
és célomat így érném el leggyorsabban, nem kétkedem.
Ám súlyos okok gátolják, hogy veled menjek, nagy majom.
Száguldásod sebessége odafent elkábítana,
s míg a levegőben mennél, fent, fent az óceán fölött,
lezuhannék a hátadról, míg szörnyű irammal repülsz,
s a krokodiltól-cápától-kígyótól nyüzsgő óceán
szörnyei táplálékául esném szempillantás alatt.
És azért sem követhetlek, ellenfeleid győztese,
mert hogyha asszonnyal mennél, tüstént gyanút ébresztenél.
Ha elrablásomat látnák a nagy erejű ráksaszák,
gaz Rávana parancsára nyomodba eredne haduk.
Szigonyt-buzogányt markolva körülzárna a vad csapat,
s velem, asszonnyal terhelve, nem volna számodra kiút.
Fegyveresek; sokan vannak; te egyedül, fegyvertelen.
Hogyan tudnál tovább menni, és megvédeni engem is?
Sok rút ráksasza rád törne, csatára kényszerítene,
és én lebuknám féltemben hátadról, majmok tigrise.
Ha lebuknám, elfognának az átkos művű ráksaszák,
s áldozatos segítséged gyümölcs nélkül fonnyadna el.
És hűségem a fő gátja, hogy nem mehetek el veled:
én férjemen kívül férfit nem érintettem meg soha.
Önszántamon kívül történt, hogy a nőrabló átölelt;
védő, oltalmazó nélkül mitsem tehettem ellene.
Majd hogyha értem jön Ráma, és kiirt minden ráksaszát,
s engem innét magával visz, megbűnhődik a Tízfejű."

Fátyoláról leoldotta gyémánt diadémját a hölgy,
és Hanumánnak nyújtotta: "Vidd el Rámának ékszerem!"
Csillogó, drágakő-díszes ékét átvette Hanumán,
és felhúzta kisujjára; mert karjára nem ment reá.

41-42.

A drága ékszert átvette, és tisztelettel meghajolt,
jobbkéz felől körüljárta, s elbocsájtó szavára várt.
Szítá magasztaló szóval dícsérte az elindulót,
s búcsút vett a majom tőle, miközben így gondolkozott:
"Kevés teendőm van hátra. Láttam a fekete szeműt.
Még e szégyentelen szörnynek szemet-szívet elbűvölő,
sok fával és folyondárral égi kerthez hasonlatos
ligetét kissé feldúlom, mint kiszáradt erdőt a tűz."

Vihar-hevű haragjában a Vihar-isten gyermeke
lába kemény rúgásával kidöntötte a fák sorát.
A bokrokat kiszaggatta a kéjkertben a nagy majom,
s a mámorosan éneklő madarak fészke földre hullt.
Bedöntött vízmedencékkel, tőből kicsavart fáival,
szemet pihentető dombok letarolt zöld lankáival,
betemetett tavak mellett fonnyadt virágbimbóival
lehervadt a lugas, mintha erdőtűz ölte volna meg,
s leszaggatott ruhájukban gyászolták dúlt virágai.
Recsegtek a kidöntött fák, vijjogtak rémült madarak,
és rettegéssel ébredtek Lanká alvó lakosai.
Felserkentek az alvásból az ocsmány képű ráksaszík,
és a feldúlt lugas tárult szemük elé, s a nagy majom.
Hanumán, hogy csodát lásson a sok szipirtyó, hirtelen
hegygerinc nagyságúvá nőtt rémült tekintetük előtt.
Ekkor az óriás testű, hegynagyságú majom-vitézt
bámulva, Szítát kérdezték őrizői, a ráksaszík:
"Ki ez a rém? Kinek sarja? Miért és honnan jött ide?
Hogyan elegyedett szóba veled, lótuszbimbó-szemű?"

A tündöklő, nemes Szítá a ráksaszíknak így felelt:
"Nem ismerem alak-váltó ráksasza fajzatotokat.
Ti nyilván jobban tudjátok, hogy ki ez, és hogy mit akar.
Úgy mondják, hogy a kígyónak kígyó ismeri a nyomát.
Én is nagyon megrémültem, és fel nem foghatom, ki ez.
Alakját elváltoztató ráksasza lehet, úgy hiszem."

Szétszéledtek a válaszra a Szítát őrző ráksaszík;
némelyik ott maradt s elbújt, sokuk Rávanához futott.
Rávanához megérkezve, az ocsmány képű ráksaszík
jelentést tettek egy szörnyű, nagy majom rémtetteiről:
"Asóka-ligetedben van egy rémes, óriás majom.
Ereje mérhetetlen nagy. Ott Szítával társalkodott.
Dzsanaka lányát unszoltuk, árulja el, ki ez a szörny,
de kérdezősködésünkre nem válaszolt a szép szemű.
Lehet, hogy Indra küldönce, vagy tán Kuvéra hírnöke

vagy Ráma küldte kémkedni, hogy felkutassa hitvesét.
A nagy termetű feldúlta legfőbb gyönyörűségedet,
a vadak-madarak lakta, pompázatos kéjligetet.
Egyetlen foltnyi, csöpp hely sem maradt elpusztítatlanul,
csak az asóka-kert fáit kímélte meg Szítá körül.
Lehet, hogy Szítát sajnálta, lehet, hogy addig kimerült,
de nem olyannak láttuk, hogy kifáradt volna egyhamar.
A szörnyű termetű szörnyre mérj szörnyű büntetést, urunk,
mert Szítát megkörnyékezte, és feldúlta ligetedet."

A némberek szavát hallva, Rávana, ráksaszák ura,
a haragtól forgó szemmel fellángolt, mint a máglyatűz.
Tehetetlen haragjában szeméből könnyözön fakadt,
mint két lobogó fáklyából az olvadt gyanta csöppjei.
Hanumán elfogására katonákat küldött legott,
magához hasonló, bátor, vad ráksasza-vitézeket.
Püffedt hasú, nagy agyarú, nagy erejű, torz termetű
nyolcszor tízezer szolgája, sebes futású harcosa
nyársakkal-buzogányokkal felfegyverkezve kirohant
csatára vágyó lélekkel, hogy foglyul ejtse Hanumánt.
A várkapuban várt rájuk a küzdelemre kész majom.
Mint lepkeraj a tűzlángba, úgy vetették rá magukat.
Csillogó csatabárdokkal, nyilak sugárfelhőivel,
tűzfényű buzogányokkal jégesőként csaptak le rá.
A hegynagyságú, fenséges majom állta a támadást.
A földet verte farkával, s nagy bömböléssel ordított:
"A nagy erejű Rámának és Laksmanának győzelem!
És győzelem Szugrívának, aki ügyükben támaszuk!
A Vihar Urának sarja, Hanumán áll előttetek.
A tisztében-serény Rámát szolgálom ernyedetlenül.
Száz Rávana se mérkőzhet velem, ha harcba indulok,
és ezerszámra szórok rá sziklákat és fatörzseket.
Beszéltem a királynéval, feldúltam Lanká városát,
elértem, amiért jöttem, s most bántatlanul távozom."

Mint alkonyi sötét felhő, magasodott fel Hanumán.
Szava a ráksaszák szívét rettegéssel töltötte el.
De a király parancsáról nem felejtkezett meg a had,
és minden gyilkos szerszámmal rárontottak mindenfelől.
Amikor az a hős látta, hogy rárohan a szörny-sereg,
megragadott egy szörnyű vas kapureteszt a várkapun,
a falról leszakította, s úgy csépelte a rémeket,
mint az Ezerszemű Indra villáma a démonokat.
Lemészárolta egy szálig támadóit a Szél fia,
aztán a kapu ívére ugrott diadalittasan.
Hírmondónak maradt csak meg egy vagy két futó ráksasza,
s jelentették királyuknak, hogy egész hada ottveszett.

48.

A ráksaszák fényes uralkodója
hadnépe vesztét a szivére vette,
s tombolva mérgében, előhivatta
saját fiát, Indradzsitot paranccsal:

"Kardforgatásban te vagy itt az első;
nincs isten és démon, akit ne verj le.
Érezte Indra iszonyú erődet
s legyőzhetetlen vagy az Ég kegyéből.

Ha csatán ellened támad minden démon vagy églakó,
mind a Három Világ rádtör, mindet szétzúzza fegyvered.
Karod ereje védelmez, vezeklésed hatalmat ad,
helyet tudsz és időt ismersz, cselfogásod töménytelen.

Ha harcra kelsz, nincs akadály, amin ne győzz;
ha célra törsz, nincs, amit el nem ér eszed.
Egész világon nem akad merész vitéz,
karod s a dárdád erejét ki kétlené.

Megölve minden szolgám és a legvitézebb ráksaszák,
tanácsosaim elhulltak, öt fővezérem elesett,
széthasítva hever földön Aksa fiam, testvéröcséd
benned van bizodalmam most. Te egymagadban többet érsz.

Tekintsd a hadnép nyomorult veszését,
s a nagy majom bősz diadalmi gőgjét;
vess hát ma számot a saját erőddel,
s rohamra indulj heves indulattal!

Terajtad áll most, hogy előre törve,
hasítsd szilánkra henye büszkeségét!
Erőd erősebb, erejét ne rettegd!
Csatára kelj fel, s te legyél a győztes!"

Fülébe vette a csaták bölénye
parancsolója sietős parancsát,
majd megkerülte, ahogy illik, atyját,
de lelke közben viadalra készült.

Illő alázattal hódolt a sereg Indradzsit előtt,
s lelkesen, harcra buzdulva indult párbajra a vitéz.
A ráksasza-mahárádzsa lótuszvirág-szemű fia
előre tört, mint partjára a tengerár holdtöltekor.

Kocsira pattant, kocsijába fogva
hegyesfogú négy repülő kígyóját,
s Madárkirályt szégyenitő irammal
magasba röppent a nagy Indra mása.

Nyíllövés és kardforgatás mestere, dárdázók feje
száguldva hajtatott arra, ahol Hanumán vert tanyát.
Íjhúrja pendülését és kocsija dübörgő zaját
meghallva, a majom-párduc örömmel várt újabb csatát.
Indradzsit íját markolva, s hegyes fullánkú nyilait,
iparkodott sebbel-lobbal sebekkel elborítani.

Amint a nagy hős, a csaták tudósa,
kezében íjjal viadalra indult,
homályba süppedt valamennyi égtáj,
vonyítva búgott a sakálüvöltés.

De összegyűltek a tusát csodálni
a tündérek, szellemek, égi bölcsek.
Az ég sötétlett a madárseregtől.
Ujjongva hangzott az örömrivalgás.

Hanumán megpillantotta az Indra-lobogós kocsit,
felüvöltött erős hangon, s óriássá növekedett.
Indradzsit kocsiján állva felajzotta nagy kézívét,
és lövésre feszítette a mennydörgés-búgású húrt.

A szembenállók iszonyú erővel,
feledve vészt és sebet, összecsaptak
dühödt irammal, ahogy ős tusában
az égi Indra s a Pokol királya.

Az íj-feszítő, kocsiján feszítő,
csatákban edzett erejű vitéznek
nyílzáporát teste falán kivédte
az atyja útján repülő majom-hős.

Midőn a nyíl-záporeső lepattant
kőszirt-kemény termetü ellenéről,
a támadás meghiusulta láttán
varázslaton törte fejét a herceg.

Elmélyülés révületébe mélyedt,
s sugallatot nyert a tudáson túlról:
"Ha sebhetetlen a vitéz a nyíltól,
meg kell őt bénítani bűverővel."

Ekkor a dárdával vívók legügyesebbje, Indradzsit,
Brahmá hatalmas dárdáját vetette Hanumán felé.
A varázserejű fegyver megbénította ellenét,
és mozdulatlanná dermedt, s földre zuhant a nagy majom.

Sejtette rögtön, hogy az Alkotótól
eredt e váratlan erőtelenség,
s alázatos szívvel alávetette
magát a dárda erejének önként:

"Nincs rá hatalmam, hogy e szörnyű nyűgből
magam kitépjem; a Világ Urának
ki állhat ellent? A reám igézett
varázslatot tűrni fogom nyugodtan.

Bár a dárda megbénított, nem támad bennem félelem,
mert őrködik fölöttem a Teremtő, Indra és a Szél.
A ráksaszák hatalmában ne lássék rajtam gyengeség.
Rávanával beszédem van; hadd vonszoljanak most elé."

Mozdulatlanságát látva, a rárohanó ráksaszák
kendernyüsttel s faháncs-nyűggel megkötözték kegyetlenül.
Ám a megkötözés folytán a varázstól felszabadult,
mert kettős béklyót nem tűrt el a nagy fegyver igézete.
Érezte: a varázs elszállt, s most már nem bánta Hanumán,
hogy köteléke kínozza, és rángatják a ráksaszák.
Azok fekete öklükkel öklözték irgalmatlanul,
és hurcolták a vélt zsákmányt fejedelmük színe elé.
Jelentették királyuknak, hogy a vétkes megérkezett,
akár egy erős béklyókba vert, tomboló nagy elefánt.
"Ki ez? Miért jött, és honnan? Kik a segítő társai?"
így kérdezgették egymástól a ráksaszák vezérei.
"Égessük meg!" "Nem, öljük meg!" "Nem, faljuk fel!" - vitatkozott
egymással a haragjában tomboló ráksasza-tömeg.

50-51.

Mikor maga előtt látta a sárga szeműt Rávana,
düh és kétség nyomasztotta a rémes ráksasza-királyt,
s tehetetlen haragjában tépelődött a szörnyeteg:
"Talán maga a szentséges Siva került szemem elé,
aki megátkozott egykor, mikor megemeltem hegyét?
Majom alakban ő jött el, vagy talán Bána óriás?"

Dühtől vérbeborult szemmel szólította maga elé
alkalom-szabta kérdéssel Prahasztát, bölcs miniszterét:
"Kérdezd meg ezt a gaz lelkűt, miért és honnét jött ide?
Ligetem megpocsékolta; ebből mi haszna származott?"

Fejedelme parancsára a bölcs Prahaszta így beszélt:
"Majom, nyugodj meg! Üdv néked! A félelemre nincs okod.
Ha mint Kuvéra küldötte kerested fel e palotát,
számolj be a valóságról, aztán szabadon távozol.
Ha Indra, Jama, Varuna adott titkos megbízatást,
hogy városunkat kémleld ki, és álcázd állatnak magad,
vagy hírhozójaként küldött a győzni vágyó Visnu úr
- mert majomnak mutat külsőd, de erőd nem majomra vall - ,
ismerd be az igazságot, akkor szabadon engedünk,
de ha cselen kapunk rajta, nem mentheted meg életed."

A ráksaszák kérdésére az erdőben lakók feje
felelt: "Nem vagyok én Indra, Jama, Varuna követe,
nem vagyok Visnu küldötte, a Kincs-adó barátja sem.
Fajtám az, aminek láttok: erdőlakó majom vagyok.
Rávanával beszédem van, de nem bocsájtottak elé,
ezért lugasát feldúltam, hogy felfigyeljen a király.
Ekkor a ráksaszák jöttek seregestül, hatalmasan;
támadtak, testemet védtem, s levertem őket vad tusán.
Nem győzhetnek le fegyverrel sem démonok, sem istenek;
ebben a nagy kiváltságban részesített az Ősatya.
A királyt látni kívántam, ezért döntöttem: engedek
a fegyverek hatalmának, és így hurcoltak most ide.
Tudd meg: a végtelen fényű Ráma követével beszélsz.
Ezt tudva, hallgasd meg Ráma üzenetét, fejedelem!

Én Szugríva parancsára látogattam meg váradat.
A majmok ura testvérként üdvözöl, ráksaszák ura.
Mint testvér szavait, hallgasd Szugríva jótanácsait,
haszonnal és igazsággal teljes, üdvre-vivő szavát.
Más férfi hitvesét szégyen fogságban tartanod, király,
mert az Örök Törvényt sértő, romlást és pusztulást hozó,
önös tettektől irtóznak hozzád hasonló okosak.
És a Három Világon nincs senki, hidd meg nekem, nagyúr,
aki nyugodtan élhetne, ha Ráma ellen vétkezett.
Azt gondolod talán, Szítá az, aki itt van foglyodul?
Nem! Testbe öltözött végzet, mely Lankára leselkedik.
A szörnyű pusztulás éjét hárítsd el Lanká, önmagad,
barátaid egész népe feje felől, fejedelem!

52-53.

Hanumán jóra buzdító tanácsát hallva, Rávana
a haragtól eszét vesztve bömbölt: "Végezzetek vele!"
De mikor a gonosz lelkű ráksasza így rendelkezett,
a követ-megölés ellen testvére óvó szót emelt.
Elvakult bátyja vétségét nem nézhette Vibhísana,
és törvény-ismerő szívvel latolgatta, mi lesz helyes.
Jól meggondolta, és döntött lelkében az okos szavú,
s barátságos, okos szóval csitította indulatát:
"Király, sérti a Törvényt, és a Nagy Rendben szégyenletes,
nevedhez méltatlan volna, hogy megölesd a hírnököt.
Ha a harag így úrrá lesz a rangodbélieken is,
akkor mit ér a méltóság, a tanulás, a bölcsesség?
Ugyan mi hasznod származnék abból, hogy meghal a majom?
Akik őt követül küldték, azokra hulljon büntetés!
A követet, akár jót mond, akár rosszat, más bízta meg,
másnak van alávetve, maga nem érdemel halált."

Nagyon üdvére szolgáló, körülményekhez mért szavát
szívére vette és így szólt testvéréhez a Tízfejű:
"Jól mondtad, hogy nem illendő kivégezni a hírvivőt,
azonban arcátlansága nem maradhat büntetlenül.
Minden majomnak féltett, fő ékessége a nagy farok:
gyújtsák meg e majom farkát! Égő farokkal tűnjön el!
Így lássa meg e hitványat, csúffá tett testét gyászolót,
a fajtája, egész népe, rokonai, barátai.
A város minden utcáján, terein, házai között
hurcolják végig lángoló farokkal ezt a hírhozót!"

Tüstént szavát fogadták a haragra zordult ráksaszák,
és hosszú gyapotcsíkokkal tekerték a farkát körül.
Míg a farkát tekergették, a majom óriásra nőtt,
mint a Mindent-faló lángja, ha kiszáradt bokorba kap.
Ekkor olajjal öntözték, aztán tüzet tettek alá,
és ujjongva elindultak zsákmányukkal a ráksaszák.
Dobok és kürtök zengése adta hírül a büntetést,
míg áldozatukkal járták a várost gonosz őrei.
Látták a lángoló farkat a kárörvendő ráksaszák,
s a balhírt a királynénak elújságolták kéjesen:
"Szítá, azt a vörösképű majmot, aki beszélt veled,
égő farokkal hurcolják az egész városon körül!"

Akár saját elrablása, úgy sújtotta Szítát a hír,
és sikoltva borult földre az Áldozat-nyelő előtt:
"Ha böjtöltem, imádkoztam, híven szolgáltam férjemet,
ha hű maradtam Rámához: most Hanumánnak légy hideg!"

Ekkor az oltártűz lángja jobbról magasra felcsapott,
jelezve, hogy meghallgatta, és megsegíti Hanumánt.
És az égő farok lángját lobogtató atyja, a Szél,
hómezők enyhe hűsével lengett a királyné felé.
Miközben farkán tűz lángolt, elcsodálkozott a majom:
“Ez a lobogó, égő tűz miért nem okoz kínt nekem?
Látom, hatalmasan lángol, mégsem perzseli testemet.
Bizonnyal Szítá hűsége és a Raghu-sarj érdeme
és atyám jóindulata fékezi meg a lángokat."

Majd a majmok oroszlánja magában így elmélkedett:
"Ha ádázul magamfajtát kötöztek meg a ráksaszák,
megérdemlik, hogy elnyerjék e tettükért jutalmukat."

Hegy-nagyságból a testén-úr hős egy szempillantás alatt
parányivá zsugorodott, s kibújt kötelékeiből.
Amint szabaddá vált, ismét hegycsúcs-naggyá növekedett.
Körülnézett, s megpillantott egy vaskos várkapu-reteszt.
Két markába szorította a vasveretű, nagy rudat,
és valamennyi őrzőjét szétmorzsolta a Szél fia.

54.

Ezután Hanumán Lankán végignézett kényelmesen,
ereje-kedve buzdult, és gondolkozott: még mit tegyen?
"Mi van még hátra, hogy méltó nyomot hagyjak magam után,
hogy a gaz ráksaszák jobban megkeserüljék tettüket?
A lugast már kiszaggattam, sok ráksasza-vezér halott,
a hadsereg megritkítva - elpusztítom a várat is.
A vár elpusztításával munkámat betetőzhetem,
csekély erőfeszítéssel tettemből dús gyümölcs fakad.
S illő, hogy a derék tűznek, mely a farkam hegyén lobog,
némi szórakozást nyújtsak a város palotáival."

Ekkor farkán a tűzlánggal, mint villámmal a víz-adó,
Lanká lakain-lankáin sétára indult a majom.
Sorban haladt házról házra, kertekbe, ligetekbe is,
és támadástól nem tartva tekintgetett maga körül.
Prahaszta háztetőjére vetette legelőbb magát,
s mindenfelől tüzet szórt rá, mint porfelhőt a szélvihar.
Prahasztától tovább ugrott Mahápársva tetőire,
s lángot vetett rá farkáról, mint a végpusztulás tüzét.
Ezután Indradzsit házát égette fel a lángoló,
s Szumálit s Dzsambumálit sem kímélte meg a tűzeső.
Mikor végighaladt minden hajlékon a nagy erejű,
a ráksasza-mahárádzsa palotáját kereste fel.
A magas Méru-hegycsúcsként magasló, napként ragyogó,
drágakővel-talizmánnal-arannyal dúsan megrakott,
remekbe készült kastélyra farkával tűzcsóvát vetett,
és bömbölt, mint a végromlás villámló felhőtömege.
A Szél végig legeltette a lángokat a házakon,
s az aranyrácsos és gyönggyel-gyémántokkal dúsan rakott,
drágakő-ékes hajlékok magukba roskadtak sután,
összeomló eresztékkel terültek el a föld szinén,
mint érdemeik elfogytán égből lebukó mennylakók.
Zűrzavaros zsivaj támadt, a ráksasza-nép futkosott,
ki-ki mentette hajlékát, jajveszékeltek gyászosan.
"Maga a Tűz-isten jött el majom alakban! Jaj nekünk!"
síránkoztak, s leroskadtak csecsemőikkel az anyák.
Kibomlott, lángoló hajjal zuhantak le az asszonyok
a paloták tetejéről, mint cikázó villámszalag.
Gyémánt, korall, lazúr, gyöngy és ezüst tömegével kevert,
olvadt ércek patakzottak az égő paloták falán.
Mint ahogy fűvel és fával sohasem lakik jól a tűz,
nem lakott jól a dúlással Lanká várában Hanumán.
Végül, mikor egész Lankát elpusztította Hanumán,
az óceánba mártotta farkát, eloltotta tüzét.

56-57.

Szítá a sinsapá-fához támaszkodva várakozott.
Mielőtt visszatért volna, elköszönt tőle Hanumán.
Tenger fölötti útjára készült a majmok tigrise,
és az Aristha-hegycsúcsot szemelte ki ugróhelyül.
E hegyek-fejedelmére mászott fel, s újra nagyra nőtt,
és most észak felé indult délről a nagy majom-bölény.
Combja közé szorította a nagy hegy szilárd szirtfokát.
Az felüvöltött kínjában, és besüppedt a súly alatt,
sziklái szertemállottak, fűszálként dőltek el a fák.
Beomló barlangok mélyén gyötrődő oroszlánjai
eget repesztő bőgését csikarta ki a fájdalom.
Összekuszált ruhájukban, elejtve ékszereiket,
felröppentek ijedtükben a tündérek, a szellemek.
Izzó nyelvű, erős mérgű, nagy testű, villogó fogú,
óriás kígyók kínzottan tekergették nyakuk-fejük.
Mint egy szárnyas hegy, szökkent fel nagy lendülettel Hanumán,
s a lótusz helyett Hold-ékes, Napot mint szárcsát úsztató,
csillagokkal virágdíszes, felhők rojtjaival füves,
halak gyanánt csillagképes, Mars-cápával fenyegető,
a Hattyú szép csillagzatát hattyúként lubickoltató,
Indra hátaselefántját szigete helyett emelő,
szélrohamokkal hullámzó, holdsugarakkal gyöngyöző,
széles levegő-tengerben mint vízben úszott a vitéz.
Mintha a Holdat súrolná, mintha felfalná a leget,
mintha letépni indulna az égről Napot s csillagot,
mintha a felhőket húzná, úgy haladt ernyedetlenül.
Fekete és narancssárga, zöld, barna és kékeslila
felhőgomolyok villóztak a villámgyors röptű körül.
Behatolt egy-egy felhőbe, s előjött túlsó oldalán:
elbúvó és előbúvó holdkoronghoz hasonlított.
Nagy bömböléssel bömbölve, mint dörgő viharfellegek,
megérkezett a túlpartra, ahol várták barátai.
A tengerparton ott ültek a majom-nép vitézei,
vártak a percre sóváran, hogy meglássák a Szél fiát.
Mint szél-hajszolta nagy felleg messze dübörgő moraja,
úgy zúgott a majomlábak nyomán örvénylő levegő.
Meghallotta a légzúgást a várakozók tábora,
s mind izgatottan ugrott fel, és leste a közeledőt.
Hogy minél hamarabb lássák, a magasló hegycsúcsokon
egyik szikláról másikra ugrándoztak kíváncsian.
Fák tetejére másztak fel, törtek virágos ágakat,
s mint messze fénylő zászlókat lengették vidáman felé.
A nagy irammal száguldó, hegynagyságú majom-bika
a zöld erdő borította Mahéndra csúcsán földet ért.
Az örömében ujjongó, kiáltozó majom-sereg
tolongva mind köré tódult, és tisztelettel meghajolt.
Vendégváró ajándékul hoztak gyümölcsöt, gyökeret,
hogy illően fogadják a Szél fiát, büszkeségüket.
Ugrálva, szökve, tombolva kiáltoztak: "Kilakilá!"
Zöld ágakat halmoztak fel Hanumánnak trónszék gyanánt.
Ő illendőn köszöntötte a véneket, vezéreket,
Angadát, a vitéz ifjút, s az élemedett Dzsámbavánt.
A tiszteletet érdemlőt fogadta méltó tisztelet,
s ő "Láttam a királynét" szólt röviden, és elhallgatott.
Sürgető érdeklődéssel unszolták, hogy számolna be.
"Egy lugas közepén láttam, asóka-fák tövében állt.
Fertelmes ráksaszík őrzik a hibátlan királyleányt.
Haja özvegyi varkocsba fonva, teste bőjttől sovány,
szennyes ruhába öltözve gyászolja vesztett hitvesét."

A boldogító "Láttam" szót mint nektárt szívta be fülük,
s véget nem érő ujjongás töltötte be a levegőt.
Rikogott egy, vakogott más, harmadik vígan kurrogott,
éljenzés szállt szájról szájra: "Kilakilá! Kilakilá!"
Némelyik majom-elefánt örömében magán kívül
libegő-lompos nagy farkát verte a földhöz boldogan.
Mások egymást taszigálva, hogy közelebb férkőzzenek,
tapogatták-ölelgették a páratlan majom-vitézt.

61, 65.

Majd amikor kitombolta magát az ujjongó sereg,
felszöktek a hegy ormáról, s indult ugrálva a csapat.
Mint lábra kelő hegycsúcsok, mint égre szálló szikla, mint
megvadult elefántcsorda törtetett a sok szökdeső.
A Szél fia haladt élen, s a nagy eszűt, nagy iramút
tekintetükkel hordozták a nyomában tülekedők.
Így érkeztek a tarkálló erdők fedte Praszravana
hegységhez, s tisztelettel mind leborultak Ráma előtt.
Köszöntötték Szugrívát, és Angadával az élükön
előadták a Szítával történtekről a híradást.
Fogságát Rávanánál és a ráksaszík bántalmait,
ragaszkodását Rámához, a Tízfejű ajánlatát
mesélni kezdték Rámának, egymástól véve át a szót.
Mikor Ráma meghallotta, hogy életben van hitvese,
felkiáltott: "Hogy van Szítá? Vajjon gondol-e még reám?
Számoljatok be mindenről, amit róla megtudtatok!"

Ráma felindulásának láttán a majmok Hanumánt
ösztökélték színe elé, hogy mondja el történetét.
Előállt a Vihar sarja, majd arccal fordult Dél felé,
amerre Szítát sejtette, és irányában meghajolt,
és szóval szólt a szószóló, elmondva a találkozást.
Előbb átadta Rámának az önfényében villogó,
aranyos drágakő-pártát, majd fejet hajtva, így beszélt:
"Átugrottam a száz mérföld széles, hatalmas óceánt,
hogy megtalálhassam Szítát, a Dzsanaka-királyleányt.
Ott fekszik a gonosz lelkű Rávana ékes városa
a déli tenger túlpartján, a messzi Lanká szigetén.
Rávana háremében van rabságban szeretett nejed,
ott sínylődik a szépséges, s feléd száll minden óhaja.
Egy fonatba befont hajjal gyászolva, a földön hever,
fényét vesztve, lehervadva, mint lótusz-tó tél jöttekor.
A nemes Raghu-nemzetség hírnevét hirdető szavam
lassan bizalmat ébresztett irántam, s felfigyelt reám.
Megszólítottam, elmondtam küldetésem történetét,
s ő Szugríva szövetsége hallatán megvidámodott.
És ezt üzente: - Számolj be vitéz férjemnek, Szél fia,
mindenről, amit itt láttál, tüstént, maradéktalanul.
És tedd hozzá: »Neked küldöm emlékül ezt az ékkövet;
e pántra emlékezz vissza: ez övezte homlokomat.
És ez a gyöngydíszes gyűrű, amelyet te küldtél nekem,
vígaszom lesz a bánatban; ha látom, rád emlékezem.
Már csak egy hónap van hátra az életemből, Raghu-sarj;
elveszik egy hónap múlva életemet a ráksaszák.«"