46-47.

A Rámához igaz szívvel ragaszkodó alattvalók
egyként mind vele indultak, száműzését megosztani.
Így érkezett a Tamaszá folyó partjára a menet.
Az esti szertartás végén, amikor besötétedett,
Laksmana elkészítette Szítá és Ráma fekhelyét.
A lombokból vetett ágyra lepihent Ráma és neje,
a száműzés első éjét a folyóparton töltve el.
Még mielőtt a nap felkelt, felébredt a hős Raghu-sarj,
végignézett az alvókon, és testvéréhez így beszélt:
"Látod, hozzánk ragaszkodnak, nem otthonukhoz, népeink.
Fák tövénél hevernek most, hogy velünk maradhassanak.
Mindent megtesznek érettünk, remélve visszatértemet.
Inkább életük adnák fel, mint elhatározásukat.
Mielőtt még felébrednek, szálljunk kocsira, Laksmana,
váljunk meg tőlük, induljunk tovább utunkra sebesen."

Ráma beszéde öccsének az élő Törvény volt maga,
s felelt: "Bölcsen szólsz. Induljunk, ne vesztegessük az időt!"

Szóltak a kocsihajtónak: "Szumantra, fogj be szaporán!
Menjünk tovább az erdőbe; itt vesztegelnünk nincs miért."

A pompás lovakat tüstént befogta a serény kocsis,
és összetett kézzel járult gazdájához jelenteni:
"Készen áll kocsitok, Ráma, kocsiharcosok párduca!
Felszállhatsz, uram, üdv néked! Jöhet Szítá és Laksmana."

Ráma fegyvereit fogta, s felszállt gyorsan a kocsira,
és átkeltek az örvénylő, hullámzó Tamaszá folyón.
Megérkeztek a túlpartra, ahonnét szép, egyenletes,
biztonságos és kényelmes országút vezetett tovább.
Itt Ráma, hogy nyomot vesszen az őt követő nép elől,
szólt kocsisának: "Indulj el a kocsival észak felé,
hajts egy szakaszt, nyomot hagyva, aztán fordulj meg, s jőjj ide,
hogy nyomunkat veszítsék a velünk jövő városlakók."

Eleget tett a kérésének Szumantra, az ügyes kocsis,
egy darabig ment, majd fordult, s Rámát felvenni visszatért.
Amikor a homály elszállt, a polgárok egész hadát
bénává merevítette Ráma eltűnte bánata.
Kín-kisajtolta könnyekkel tekintettek mindenfelé,
de nem talált sehol semmi nyomot a bú-gyötört sereg.
Jajgattak felemelt karral, siránkoztak az emberek,
panaszos, gyászos hangon, mint borjától megrabolt tehén.
Soká keresték, nem lelték. Végül a bús nép visszatért
a meggyilkolt boldogságú Ajódhjá falai közé.

49-50.

Az éjszakai órákban Ráma ezalatt messze járt.
Atyja parancsát tisztelve, az erdőbe iparkodott.
Miközben így haladt, elszállt a tarka csillagú homály.
Falvakba érkezett Ráma a reggeli imák után.
Üde, virágos erdőket, jól szántott földű falvakat
látott, amerre nyílvessző-gyors lovaival elhaladt.
Hallotta, hogy a falvakban a nép mindenütt így beszélt:
"Dasarathára szégyen, hogy szerelem rabszolgája lett!
A becstelen, gaz Kaikéjí, a gazságba kapaszkodó,
törvény határát átlépő, gonosz tettre vetemedett,
hogy ilyen igaz értelmű, irgalmas, törvénytisztelő,
mértéktudó király-sarjat az erdőbe száműzetett!"

Egész Kósala-országban így zúgolódott nagy s kicsiny,
miközben áthaladt földjén széles Kósala-föld ura.
Majd Ajódhjá felé fordult arcával, s meghajolva szólt:
"Városok éke, búcsúzom tőled, Raghuk ős birtoka,
s búcsúzom házaid védő isteneitől. Üdv neked!
Ha az atyám adósságát feloldó száműzés lejár,
visszatérek, s megint látlak, ha atyámmal találkozom."

Majd könnytől szennyezett arccal, magasra tartva jobb kezét,
a bánattól vörös szemmel szólt a falvak lakóihoz:
"Illően megmutattátok hű együttérzéseteket;
vétek a túl hosszú bánat; tegyétek teendőtöket!"

Köszöntötték a hős lelkűt, körüljárták jobbkéz felől,
majd erre-arra csüggedten elszéledtek az emberek.
Gazdag Kósala országon áthaladt a hős Raghu-sarj,
bőkezű emberek földjén, rizstermő, kincses tájakon,
szentélyek s áldozat-karók övezte, biztos utakon,
s Három Világot átszelő Gangá folyóhoz érkezett.
A hullámokkal örvénylő, kavargó, hömpölygő folyó
partján megállva, szólt Ráma: "Ma éjjel itt lesz nyughelyünk.
Ott a folyótól nem messze megpihenünk az ágbogas,
terebélyes, virágdíszes ingudi-fa alatt, kocsis!"

Szumantra odahajtatott, kipányvázta a lovakat,
s összetett kézzel őrizte a fa tövén nyugvó urát.
E föld Nisáda-ország volt, ahol Guha uralkodott,
Rámát magával egyformán szerető, nagy nevű király.
Hogy hírét vette, hogy Ráma az ő földjére érkezett,
összes tanácsosával ment a vendéget köszönteni.
Ráma már messziről látta a felé siető királyt,
s elébe indult illendőn. Vele ment öccse, Laksmana.
Guha búsan ölelte meg Raghu sarját, és így beszélt:
"Tekintsd földem Ajódhjának, sajátodnak; szolgád vagyok.
Ki más lehetne ily kedves vendég, erős karú vitéz?"

Guha nyájas beszédére a férfi-tigris így felelt:
"Örömöm, hogy egészségben látlak téged s tiéidet,
s hogy békében virul földed, erdeid és barátaid.
Ám amit szerető szóval ajándékul szántál nekem,
azt én neked adom vissza; Ráma nem fogad el, csak ad.
Öltözetem háncs, állatbőr; eledelem gyökér, gyümölcs,
mint erdei vezeklőké, a Törvény követőié.
Mindössze abrakot kérek lovaimnak, és semmi mást;
e kérés teljesítése vendégajándékként elég.
Atyámnak, Dasarathának kedvencei e paripák;
ha a lovakat jól tartod, engem tiszteltél meg vele."

Guha intézkedett rögtön, sürgetve szólt szolgáinak:
"Hozzatok vizet és ételt a lovaknak; ne késsetek!"

Ezután Ráma elmondta háncs-köntösben az estimát,
s tisztálkodáshoz átvette a Laksmana-nyújtott vizet.
Míg lepihent Szítá mellett, megmosta lábát Laksmana,
majd távolabb ment, és egy fa tövén leült virrasztani.
Guha is odaült mellé, kezében íjjal, éberen,
és őrködve, beszélgetve töltötték el az éjszakát.

52.

Mikor az éjre fény virradt, a nagy dicsőségű vitéz,
a széles mellű, hős Ráma megszólította Laksmanát:
"Nézd, felkel a Fény-árasztó, a szent éjszaka búcsúzik.
A sötét tollú kókila búgó hangja epedve szól.
Távolról táncoló pávák rikoltását hozza a szél.
Folytassuk vándorútunkat, keljünk át a Gangá folyón!"

Guha, mikor meghallotta a férfi-tigris óhaját,
tanácsosait hívatta, és közölte akaratát:
"Az átkelésre alkalmas, ékes, gyors járatú, szilárd,
jó evezőkkel ellátott csónakot hozzatok hamar!"

Guha parancsszavát hallva, indult sok bölcs tanácsosa,
szép csónakot kerítettek, és értesítették Guhát.
Guha Ráma elé járult, s összetett kézzel így beszélt:
"A csónak készen áll, felség! Mit tehetek még kedvedért?"

A nagy fényességű Ráma köszöntő szóval így felelt:
"Amit kértem, te megtetted. Szálljunk be gyorsan, búcsuzom."

Ekkor a két vitéz testvér szorosra fűzte tegezét,
felövezte kardját, s indult, hogy átkeljen a nagy folyón.
Szumantra, kocsihajtójuk, Ráma arca előtt megállt,
és meghajolva kérdezte: "Parancsod várom: mit tegyek?"

"Térj vissza - válaszolt Ráma. - Mindeddig szolgáltál híven,
de innét már gyalogszerrel vezet az erdőbe utunk.
A bút eddig nem ismerő, törvény-ismerő agg királyt
nevemben üdvözöld, s mondd el helyettem üzenetemet:
Én nem bánkódom, és éppúgy nem bánkódik Laksmana sem
az elvesztett Ajódhjáért és az erdei életért.
Ha leforgott tizennégy év, akkor ismét találkozunk,
meglátod Laksmanát, engem és Szítát. Sietünk haza.
Ezt mondd a mahárádzsának, azután pedig üdvözöld
valamennyi királynét, és Kaikéjít mindenekfölött.
Köszöntsd anyámat, Kausalját, hajtsd lábaihoz fejedet,
s kívánj neki egészséget, add át neki hármunk szavát.
Mondd a királynak ezt is még: Hívd haza gyorsan Bharatát,
és ha megérkezett, állítsd a neki szánt helyre a hőst.
Ha karjaidba zárhattad, és ifjú királlyá kened,
enyhülni fog a fájdalmad, amely most érettem gyötör."

Így szólt a kocsihajtóhoz, s megismételte vígaszát,
majd megfontolt beszédével Guhához fordult a vitéz:
"Hidd meg, Guha, az erdőbe kísérő nem jöhet velem.
Remete módra kell élnem, el kell vállalnom a magányt,
s a remetéket ékítő, szigorú megtartóztatást,
varkocsba kötözött hajjal; adj ehhez fügefa-tejet!"

A fügefa-tejet gyorsan elhozatta Guha király,
és varkoccsá tömítette haját Ráma és Laksmana.
Köntösül háncsruhát öltve, varkocsba kötve dús haját,
szent életű vezeklőként fénylett a két királyi sarj.
Guhától illő búcsút vett Raghu legnemesebb üke,
s Laksmanával és Szítával hármasban indultak tovább.
A folyópartra érkeztek. Ott már a csónak készen állt.
A gyors folyású Gangánál Ráma biztatta Laksmanát:
"Előbb te szállj a csónakba, férfi-tigris, óvatosan,
s Szítának, a nemes hölgynek, segíts beszállni; nyújtsd kezed!"

Engedelmeskedett bátyja parancsának hős Laksmana,
és Szítát besegítette. Vele ő is csónakba szállt.
Majd a nagy erejű Ráma követte öccsét és nejét,
beszállt, és a hajósoknak az indulásra jelt adott.
Az evezősök-hajtotta csónak átszelte a vizet,
s a Gangá déli partjára szerencsésen megérkezett.
A férfiak oroszlánja, mikor a csónak partot ért,
kiszállt, és ment tovább útján. Öccse s neje követte őt.
Szumitrá szemefényéhez így szólt az ellenség-ölő:
"Te menj elől, utánad meg a Vihéda-királyleány,
és leghátul megyek majd én, őrködve mindkettőtökön.
Erős vitéz, ezentúl már nekünk kell egymást védenünk.
Nézd, aki eddig nem tudta, mi a baj és a szenvedés,
a Vidéha-király lánya ma megismeri a nyomort."

Ráma utasítására előre indult Laksmana,
nyomán Szítá haladt, s hátul a Raghu-sarj zárta a sort.

54.

Ahol az égi Gangával a szent Jamuná egyesül,
arra a tájra indultak, és eltűntek a sűrűben.
Gyönyörködtek a színpompás, virágzó fák csodáiban,
majd Ráma így szólt öccséhez, mikor a Nap tetőre ért:
"Laksmana, a folyóparton füst emelkedik ég felé,
a tűz lobogó zászlója. Remete-nép tanyázik ott."

Arra indult a két íjas, míg elpihent a Fény-adó,
s a torkolathoz érkezve, e sejtelmük valóra vált.
Madár-hadat és őz-csordát rezzentve fel, amerre ment,
Ráma a bölcs, igaz lelkű Bharadvádzsához érkezett.
Az esti áldozat végén tanítványok körében ült.
Ráma elébe lépett, és összetett kézzel meghajolt.
Megismertette önmagát és két társát a Raghu-sarj:
"Dasaratha gyermekei vagyunk, Ráma és Laksmana,
s ez nőm, aki megosztotta férjével a száműzetést.
Atyám űzött az erdőbe. Táplálékunk gyökér s gyümölcs."

E szavakra Bharadvádzsa barátságosan így felelt:
"Raghu legnemesebb sarja, régóta várom jöttödet,
mert hallottam, hogyan sújtott igaztalan száműzetés.
Itt, hol a Jamuná habját a Gangá vize elnyeli,
élj kedvedre; e hely csendes, békességes, megszentelő."

Bharadvádzsa beszédére a férfi-tigris Raghu-sarj,
a más javának örvendő, ékes szavakkal válaszolt:
"Szentség, a környező falvak és városok lakói mind
köszöntésemre jönnének, háborgatnák nyugalmadat.
Magános helyre kell mennem, ahol elrejt a rengeteg."

A jámbor bölcs, Bharadvádzsa, hasznos tanáccsal látta el:
"Tíz mérföldnyire innét van egy hegy, amely tanyád lehet:
a nagy vezeklők kedvelte, szent és szép Csitrakúta-csúcs.
Sok szilárd fogadalmú bölcs töltött el száz őszt e hegyen,
s vezeklésük hatalmával testükkel szálltak égbe fel.
E szent tájék magányában kellemes lesz lakoznotok."

56.

Az éjszakát ott töltötték a hős lelkű királyfiak,
s mikor virradt, felköltötte szelíden Ráma Laksmanát:
"Szumitrá fia, halld, édes dalát kezdi a sok madár.
Ébredj! Ideje indulnunk, ellenség-rettegett vitéz."

Bátyja szavára felserkent az időt-tudó Laksmana,
lerázva álmot, restséget, a fáradtság bilincseit.
Tiszta vizet merítettek a folyóból, amint szokás,
s mindhárman útnak indultak a Csitrakúta-hegy felé.
A szívvidító, szép hegyhez megérkeztek gyalogosan,
s ott az erős karú Ráma megkérte öccsét, Laksmanát:
"Laksmana, hozz az erdőből erős, sudár fatörzseket;
kedvesem, építs hajlékot; e szép tájon ellakhatunk."

Eleget tett a kérésnek Laksmana. Fát, liánt hozott,
ékes lombkunyhót épített gyorsan az ellenség-ölő.
A gyékénnyel fedett kunyhó kis idő múlva készen állt.
Szorgos, gyors kezű testvérét Ráma örvendve kérte most:
"Hozz antilop-húst! Kunyhónkért mutassunk be áldozatot!
Hosszú életet az várhat, akinek áldott otthona."

Egy áldozatra alkalmas vadat elejtett Laksmana,
tüzet rakott, s belévetve, áldozatként mutatta be.
Eközben Ráma megfürdött, áhítattal imádkozott,
s az áldozati szertartást elvégezte hibátlanul.
Minden istennek, szellemnek kifejezte hódolatát,
majd belépett a kunyhóba, s boldogan élt övéivel.

63.

Hat napja telt el, hogy Ráma az őserdőbe távozott,
s egy régi emlék kínozta az álmatlan Dasarathát.
Egy régi, szörnyű vétkére gondolt a gyászoló apa,
s megszólította Kausalját, a fiát gyászoló anyát:
"Bármilyen jót tesz életében, s bármely gaztettet elkövet,
tetteinek gyümölcsétől a tettes sose szabadul.
Saját magam idéztem fel a reám zúduló csapást,
mint mikor balgaságában mérget iszik a kisgyerek.

Királyném, hajadon voltál, s még ifjú herceg voltam én.
Egyszer jött az esős évszak, megvidámítva szívemet.
A forró Nap soká szívta az éltető föld-nedveket,
most messzebb ment, a félelmes déli égtájra költözött.
Elrejtőzött a vad hőség, feltünt üde felhőgomoly,
örvendezve tekintett rá gazella, páva, béka-had.
Tikkadtságuk fürödték le az ázott tollú szárnyasok
a szélfútt, esővert csúcsú, gyökér-lábú fák ágain.
A szakadatlanul hulló víztömeg fátyola mögött
a párzó antilop bőre mint mély tó tükre csillogott.
Kristály-vizű folyók sárgán, szennyesen siklottak tova,
mint tarka bőrű nagy kígyók, érc-salaktól iszaposan.
Kocsimra szálltam, és íjjal a Szarajú folyó felé
mentem vadászni, élvezve a szívvidámító időt.
Legyőzni nem tudtam - balgán - az átkos vadász-szenvedélyt,
s itatóknál bölényt, őzet kívántam éjjel ejteni.
A vak homályban úgy rémlett, hogy egy elefánt trombitál,
pedig egy vízbe merülő edény bugyborékolt csupán.
Ekkor kilőttem egy éles, kígyómarás-fogú nyilat,
s céltáblámul a hang szolgált, hogy elefántot ejtsek el.
Célba talált a nyílvessző, s ember-hang jajdult fel nyomán:
"Miért lőnek magunkfajta békés remetékre nyilat?
A csöndes folyóból vizet jöttem éjjel meríteni;
ki sújtott le reám nyíllal? Vajjon kinek vétettem én?
A botot-eldobó, jámbor, gyümölcsön élő remete
kit sérthetett, hogy fegyverrel oltotta ki az életét?
A halálom kinek használ? Öltözetem csupán faháncs,
fejem ékszere csak varkocs. Vagy vétettem valakinek?
Ilyen gyümölcstelen tettből csak szerencsétlenség terem.
Elkövetője hitvány, mint ki atyja ágyát hágja meg.
Nem magam miatt sajnálom, hogy elvesztem az életet:
szerencsétlen szüleimen szánakozom halálomért.
A tehetetlen, agg, vak párt régóta én tartottam el;
ha eltartójuk elpusztul, hogyan élnek tovább maguk?
Engem megölt a nyílvessző, szüleimet öreg koruk;
ki ez a féktelen lelkű ember, mindhármunk gyilkosa?"

Két kezemből, amelyeknek tiszte a Törvényt védeni,
földre hullott az íj és nyíl a fájdalmas hang hallatán.
Bűnbánat-marta lélekkel elindultam a hang nyomán,
s megláttam a folyóparton a nyíl-sebzette remetét.
Haja szertezilálódott, korsajából a víz kifolyt,
testét por és vér szennyezte, nyíllal átfúrva ott hevert.
Remegve, eszemet vesztve álltam meg. Felnézett reám,
s vezeklése hatalmától perzselő szóval így beszélt:
"Én, az erdei remete, mit vétettem neked, király,
hogy míg vizet merítettem, reám csapott hegyes nyilad?
Ez a testembe fúródó nyílvessző hármunkat talált:
velem együtt a két aggnak kioltotta az életét.
Most az a két erőtlen vak szomjasan egyre vár reám,
és hasztalan reményt táplál, hogy csillapítom szomjukat.
Gyümölcsöt nem terem, látom, sem vezeklés, sem a tudás,
mert agg atyám nem is sejti, hogy sebzett fia itt hever.
S mit tehetne, ha tudná is? Hisz jártányi ereje sincs.
Kidöntött fát a másik fa hogyan tudná megmenteni?
De menj gyorsan, s te számolj be atyámnak tettedről, király,
hogy átka el ne égessen, mint erdőtűz száraz füvet.
Egyenesen tanyájához vezet ez a keskeny csapás;
keresd fel, és engeszteld meg, másként haragja porba sújt.
Előbb húzd ki a nyílvesszőt testemből, mert nyilad hegye
gyenge testemet úgy marja, mint partját a sebes folyó."

"Testét gyötri a nyílvessző; de ha kihúzom, belehal" -
ilyen kétség közt töprengtem, tépelődtem, hogy mit tegyek.
Észrevette a gyötrődő, bölcs lelkű remetefiú,
hogy bánkódva, szomorkodva, bűnt bánva mit latolgatok.
Végső erőfeszítéssel, érezve, hogy halála jő,
földön fetrengve nagy kínban, vergődő testtel így beszélt:
"Búdat fékezd szilárdsággal; légy most erős lelkű, kemény!
Szívedet el ne gyöngítse a félelem, hogy papot ölsz.
Lelked ne nyugtalankodjék: nem vagyok bráhman-kasztbeli.
Apám csak szolga-rendű volt, s kereskedő-kasztú anyám."

Mikor végső kívánságát elrebegte kínok között,
vonagló, ernyedt testéből kirántottam gyilkos nyilam.
Rám tekintett utoljára, megremegett, kiszenvedett.

64.

Mikor kihúztam testéből kígyóméreg-tüzű nyilam,
fogtam elejtett korsóját, és felkerestem szüleit.
Ott láttam a szerencsétlen két agg, világtalan szülőt,
levágott szárnyú madarat. Közelben senki gyámoluk.
Gyermekükről beszélgetve nyugtatták aggodalmukat;
viszontlátás reményébe fogóztak áldozataim.
Balgán elkövetett vétkem elzsibbasztotta lelkemet;
kétségbeesve indultam az agg remete-pár felé.
Lépéseim neszét hallva, a remete megszólított:
"Fiam, nagyon soká késtél. Mi történt? Gyere, hozz italt!
Soká ültél a víz partján? Játszottál talán, kedvesem?
Anyád aggódva várt már rád, fiacskám, és én is vele.
Ha megbántottalak, vagy ha esetleg megsértett anyád,
bocsáss meg nékünk, és többé ne maradj el soká, fiam!
Két védtelen védője vagy, két vak szemevilága vagy,
életünket te tartod fenn. - Miért nem válaszolsz, fiam?"

Míg szívbemarkoló hangon, fiának vélve, így beszélt,
elébe léptem, és lassan, vétkemtől magamon kívül,
rekedt torkomban könnyekkel, a szóláshoz gyűjtve erőt,
remegve, szaggatott hangon, lehajtott fővel szóltam így:
"Nem fiad vagyok, óh szent bölcs, csak egy harcos, Dasaratha.
Világon borzadályt keltő, iszonyú bűnt követtem el.
Szentség, a Szarajú partján cserkészgettem vadászlesen,
hogy vagy inni jövő őzet, vagy elefántot ejtsek el.
Egy vízbe merülő korsó bugyborékoló hangja szólt:
én elefántnak gondoltam, s feléje lőttem nyilamat.
Szentség, ahogy máskor szoktam, megcéloztam a hang után,
s kilőttem azt a nyílvesszőt, amely fiadat érte el.
A nyíl szívébe fúródott. Felhangzott fájó jajszava.
A hang felé futottam, s ott döbbenve láttam fiadat.
Kihúztam nyilamat, s ekkor életét vesztve, égbe ment,
miattatok szomorkodva, szent remeték, édes szülők.
Balgaságomban öltem meg fiadat, jámbor remete;
büntetésül megérdemlem, hogy rám sújtsd haragod tüzét."

Eszméletét veszítette szavaimra a remete.
Magához térve, szólt, míg én főhajtva vártam válaszát:
"Ha nem magad jöttél volna vétked nekem bevallani,
átkom tüze felégette volna egész országodat.
Harcos, ha tudva, szándékkal öltél volna meg remetét,
lezuhant volna trónjáról Brahmá, a világ támasza.
Lebukott volna hét ősöd az égből, s hét utódod is,
ha tudva gyilkoltál volna remetét, rút gonosztevő.
De tudatlanságból tetted, ezért megmarad életed;
másként veled kihalt volna családod a mai napon.
Most vezess oda csöndesen, ahol egyetlen fiamat,
vak ember vezető botját, elpusztította vad nyilad.
Földre bukott fiacskámat meg akarom tapintani;
többé soha nem érintem, ha darabig még élek is.
Szertezilált hajú, véres, porban heverő fiamat,
a Halál Ura zsákmányát, még egyszer megsimogatom."

A keserűség-sújtotta két szerencsétlen, vak szülőt
elvezettem a holttesthez, hogy megtapinthassa kezük.
Amikor megérintették földön fekvő halottjukat,
fájdalmas jajkiáltással borult reá a két szülő.
Halott fia kihűlt ajkát csókolta anyja szüntelen,
síránkozott szívettépőn, mint a borját vesztett tehén:
"Önnön magadnál is jobban szerettél engem, gyermekem,
s most hosszú útra úgy indulsz, hogy tőlem el sem búcsúzol?
Fiam, ölelj meg még egyszer, mielőtt végleg távozol!
Óh jaj, talán haragszol rám, hogy szavamra nem válaszolsz?"

Atyja megremegő kézzel simított végig tagjain,
és úgy beszélt halottjához, mintha még élne gyermeke:
"Én vagyok itt, édesapád; édesanyáddal jöttem el.
Kel fel, kisfiam, és mint rég, öleld át szüleid nyakát!
Kinek fogom szelíd hangját hallgatni éjszakákon át,
amíg tanulja-ismétli áhítattal a szent igét?
Gyökerekkel-gyümölcsökkel ki táplálja a két vakot,
akik éhezve várják az erdőből visszatértedet?
Öreg, világtalan, gyenge édesanyádnak gyámola,
hogyan legyek erőm-vesztett világtalan létemre én?
Fiacskám, egy napig várj még! Várd meg szegény szüleidet!
Holnap anyád is és én is veled együtt elindulunk.
Gyámunkat vesztve, bánkódva, téged siratva, gyermekem,
búcsút mondunk az életnek. Meghalni készülünk mi is.
A Halál Ura színéig, kezed fogva, veled megyek,
s koldusként adományt kérek: »Add vissza fiam életét!«
Alkonyi áldozat végén, esti tisztálkodás után
ki fogja fáradt lábamat dörzsölgetve frissíteni?
Ahogy ártatlanul gyilkolt meg egy gonosztevő, fiam,
úgy nyerd el az örök, boldog égi világot, gyermekem,
ahonnét visszatérés nincs, nincs több földi lét kényszere,
ahová csak azok jutnak, kik szüleiket tisztelik,
kik hitvesükkel hűségben élnek, mint jó családapák,
kik élelemmel és földdel segítik a szűkölködőt,
megvédik a segélykérőt, igazat mond minden szavuk,
kik ismerik a Védákat s a titkos tanításokat, -
ahová régi, nagy bölcsek, szent királyok jutottak el,
juss oda, az örök honba, kísérjenek áldásaim!
Aki olyan nemes lelkű, mint te voltál, méltó reá.
Ha innen el kell távoznod, fogadjon be az üdv hona!"

A gyászba borult remete így siratozta holt fiát,
s indult a holtaknak járó víz-áldozatot önteni.
Miután feleségével bemutatta áldozatát,
hozzám fordult kemény szóval. Főhajtva hallgattam szavát.
"A hírneves, igaz lelkű, dicsőséges uralkodók,
Iksvákuk nemzetségében hogyan születhettél, te gaz?
Vitám soha veled nem volt asszony végett vagy föld miatt:
engem és nőmet egy nyíllal miért gyilkoltál meg, gonosz?
Mivel tudatlanul, bőszen halálba űzted fiamat,
ezért én is megátkozlak; halld beszédem, uralkodó!
Ahogy fiam miatt gyászban válok meg életemtől én,
éppúgy te is fiad gyászold végórádban keservesen!"

Átkát ellenvetés nélkül, szótalanul fogadtam el.
A gyászoló pár máglyára lépett, s elhagyta életét.
Az elkerülhetetlen sors, az átok ma beteljesült:
fiam miatti bánatban elszáll élet-lehelletem.
Két szememet homály fedte, emlékezetem megszakad;
értem jöttek, siettetnek a pusztulás követei."

Így siratta fiát, Rámát, a kétségbeesett király,
majd Szumitrá és Kausaljá karjai közt kiszenvedett.

66.

Mintha kihűlne tűz lángja, kiszáradna az óceán,
elsötétülne Nap fénye, úgy hevert ott a holt király.
Az újabb bánatot látó Kausaljá sűrű könny között
emelte ölébe a főt, majd Kaikéjíhoz szólt szava:
"Elérted vágyadat, hitvány! Élvezd vígan uralmadat!
Uradat elemésztetted, te asszonyok-gyalázata!
Eltávozott fiam, Ráma; férjem a másvilágra ment;
magános vándor erdőben, hogy élhetnék magam tovább?
Van-e asszony, ki elvesztve férjét - őriző istenét -
tovább akarna még élni? Csak Kaikéjí, a becstelen.
Az Életet-kioltóhoz megyek én is uram nyomán;
átölelve a holttestet, a máglyára lépek vele."

A férjét karja közt tartó, nagy fennszóval siránkozó
bánat-tépett királyasszonyt elvezették hű hölgyei.
Majd egy olajjal telt ládát hozattak a tanácsosok,
és szertartás után abba helyezték a világ urát.
Nem akarták a hamvasztást fiai nélkül ejteni,
és illendően őrizték a föld őrét bölcs hívei.

68.

Jajszó, siránkozás hangzott Ajódhjá-szerte mindenütt;
könnyek közt, keserűségben telt el a hosszú éjszaka.
Amikor a homály elszállt, s a Nappal Ura égre szállt,
gyűlésbe gyűlt az udvarnép, bráhmanok és miniszterek.
Vaszistha, a király papja, legbölcsebb Véda-ismerő,
illendően köszöntötte az összes egybegyűlteket:
"Bharata - s öccse, Satrughna -, kit utódul szánt a király,
nagybátyja palotájában él vidáman, gyanútlanul.
Gyors paripákon induljon értük követség sebesen,
hogy elhozzák a két testvért; késedelemre nincs idő."

"Induljanak!" - válaszolták Vaszisthának mindannyian.
Igenlő válaszuk hallva, a bölcs Vaszistha így beszélt:
"Nosza, Vidzsaja, Sziddhártha, Dzsajanta, Asókanandana,
teendőtöket elmondom; figyeljetek mindannyian!
Gyors lovakon Rádzsagriha városába siessetek,
és gyászotokat leplezve, nevemben így beszéljetek:
»Bharata, üdvözöl téged a főpap s a miniszterek.
Kérik: sietve térj vissza, sürgős teendő vár reád.«
De ne szóljatok arról, hogy Ráma száműzetésbe ment,
Dasaratha király meghalt, a Raghu-nemre gyász szakadt.
Pompás selyem ruhát bőven, s válogatott ékszereket
vigyetek dús ajándékul neki is, nagybátyjának is."

A kincsekkel s tanácsokkal ellátott fürge hírvivők
azonnal útra készültek, hogy Kékajába menjenek.
Gyors paripára pattantak, s amikor minden készen állt,
Vaszistha engedelmével útnak indultak sebesen.

69.

Fáradt lovakkal érkeztek Kékaja-földre éjszaka,
s nyomasztó álmokat látott azon az éjen Bharata.
Nyomasztó álma súlyától leverő bánat szállt reá,
s a királyok királyának fia borúsan ébredett.
Bánatát látva, kérlelték köréje gyűlt barátai:
"Barátaid körében vagy; mért nem vidulsz fel, kedvesünk?"

Barátai szavát hallva, Bharata búsan válaszolt:
"Halljátok meg, miért vett most erőt rajtam a csüggedés.
Atyámat láttam álmomban, szétzilált hajjal, szennyesen,
amint magas hegy ormáról egy iszapos tóba zuhant.
Úgy rémlett, tétován úszkált a mocskos lében fel s alá,
s tenyérből olajat szürcsölt, és vigyorgott borzalmasan.
Aztán olajpogácsát falt, s fejjel előre lebukott,
testéről az olaj fröcskölt, végül olajban elmerült.
Azután újabb rémkép jött: kiszáradt a nagy óceán,
földre zuhant a Hold, szörnyű sötétség lett a földön úr,
tátongva nyílt a föld színe, szerte kiszáradtak a fák,
a hegycsúcsok leomlottak, és füstölögtek, mint a tűz,
elefántom két agyara pattogva szétrepedezett,
a lobogó tüzek lángja kialudt pillanat alatt.
Fekete-sárga színű, rút nők hordozták vas trónuson
az éjfekete köntösbe talpáig beburkolt királyt.
Megint váltott az álomkép: vörös koszorúval fején,
szamárfogaton vágtatott kísértetként király-atyám.
S úgy rémlett: vicsorító, rút, vörös köntösű ráksaszí
kitátott szájjal rángatja, s felfalni készül a királyt.
Ezt a rémes, iszonyt-keltő álmot láttam ma éjszaka.
Valaki meghal: én, Ráma, vagy Laksmana, vagy a király.
Ha valaki azt álmodja, hogy szamárfogaton halad,
annak halotti máglyája fog füstölni hamarosan.
Balsejtelem ezért csüggeszt, ezért ülök szótalanul.
Torkom mintha kiszáradna, mintha fejem repedne szét.
Félelemre okom nincsen, de mégis-mégis rettegek;
saját magam elől futnék, de nem látom okát, miért."

70-72.

Így mesélte lidérc-álmát Bharata, míg a hírvivők
fáradt lovon a jól-árkolt, ékes városhoz értek el.
Ott tiszteletüket tették a királynál, és miután
lábait megérintették, Bharatához beszélt szavuk:
"Urunk, üdvöt üzen néked a főpap s a miniszterek.
Kérnek, sietve térj vissza, sürgős teendő vár reád.
S kérik, fogadd ajándékul e sok szép ékszert és ruhát,
s nevükben anyád bátyjának add át, hosszú szemű vitéz!"
Átvette az ajándékot barátaitól Bharata,
majd búcsút vett nagybátyjától és hozzátartozóitól,
kocsira szállt, és Satrughna kíséretében útra kelt.
Lovát fáradtra hajszolva, sebesen haladt Bharata,
s hét nap múlva, mikor virradt a tarka csillagú homály,
és égre szállt a Méz-színű, Ajódhjá közelébe ért.
A Manu-alapította, ős várost látva, így beszélt:
"E tarka fényben pompázó, kies kertekkel csillogó,
ékes város a távolból csupán sárga agyagtömeg.
Utak mentén a fák lombja gyász jeleként a földre hullt.
Elnémult a dalos csőrű madarak mámoros szava.
Szantál és áloé füstjét szárnyán hordozó, könnyü szél
nem száll felém üdítően a város palotáiból.
Gondba merült, gyötört arccal, szennyes ruhában, könnyesen,
gyászba borulva lépdelnek az utcákon az emberek."

Így tépődött a palota felé haladva Bharata,
s hogy nem találta ott atyját, anyja lakosztályába ment.
Megkérdezte - megérintve szülője fényes lábait -:
"Érkezésem után tüstént atyám vágytam köszönteni,
de nem találtam termében; talán itt van, szokás szerint?
Vagy talán idősebb anyám, Kausaljá hajlékába ment?
Lábát akarom illetni; világosíts fel, hol lehet?"

A dölyfös nő örömhírként közölte a gyászhírt vele:
"Atyád az összes élőlény közös útján halad tova.
Mert amikor meghallottam, hogy Rámát királlyá keni,
kényszerítettem, hogy Rámát száműzze, s a király te légy.
Nemzetségéhez méltóan megtartotta ígéretét.
Ráma, nejével s öccsével, az őserdőbe távozott.
Hogy elvesztette kedvencét a föld nagy hírnevű ura,
fia utáni bánatban az öt elembe visszatért.
Vedd hát át a királyságot törvénytudó utódaként,
mert mindezt csak azért tettem, hogy téged trónon lássalak."

73.

Mint izzó, lobogó tűzláng, csapott Bharatára a kín,
s atyja s két szeretett bátyja sorsát megtudva, így beszélt:
"Pusztulást hozni érkeztél a Végzet éjszakájaként!
Gyanútlan atyám nem tudta, hogy keblére tüzet szorít.
Sajgó sebemre sót szórtál, kínnal tetézted kínomat,
Rámát vadak közé űzve, s atyámat a holtak közé.
Családunk ősi törvénye, hogy az idősebb lesz király,
és öccsei alázattal, buzgón szolgálják bátyjukat.
Én szétzúzom gonosz terved! Ellenedre, bűnt-tervező,
visszahozom az erdőből a trón jogos örökösét.
S ha visszahoztam bátyámat, az izzó vitézségű hőst,
hűséges lelkű szolgája leszek neki halálomig.
Nem vágyom a királyságra, visszavetem anyám szavát.
Nem tudtam, hogy atyám Ráma felkenését rendelte el,
mert a távoli országban nem érkezett hozzám a hír.
Nem tudtam, hogy a hős lelkű Ráma erdőbe távozott,
és nem tudtam, hogy száműzték vele Szítát és Laksmanát."

76.

Vaszistha, a király papja, a bölcs igék bölcs mestere,
nyugtatgatta a bánkódó Bharatát, Kaikéjí fiát:
"Dicső királyfi, üdv néked! A bánkódásból már elég.
Itt az idő, hogy indítsd el végső útjára a királyt."

Vaszistha szavait hallva, Bharata erőt vett magán,
s amint a törvény kívánja, mindent megtett szokás szerint.
Kivették az olaj-sírból a sárgult arcú tetemet,
s előbb a földre fektették az alvónak tűnő királyt,
majd gonddal kiterítették gyöngy-hímes selyem nyoszolyán,
s ekkor fia nehéz búban elsiratta Dasarathát.
Ezután a mahárádzsa tűz-szentélyéből kihozott
lánggal oltártüzet gyújtva, megáldoztak a bráhmanok.
A távozó király testét bútól tántorgó szolga-had
torkot-fojtogató könnyel emelte gyaloghintaján.
A gyászmenet előtt mentek a király tanácsosai,
s arannyal, drága kelmékkel terítették be az utat.
Mások szantálfa vagy cédrus és áloe hasábokat
vetettek rá a máglyára, amelyen a halott feküdt.
Majd a tüzet kigyújtották imákat mormoló papok,
míg Véda-himnuszok zengtek az énekesek ajkain.
Balkéz felől körüljárták a máglyát a bölcs bráhmanok,
s nyomukban a bús özvegyek, Kausaljával az élükön.
Végül támolygó léptekkel, fel- felzokogva görcsösen,
a folyóhoz vonultak le a nők, lemosni a halált.

79, 82-83, 92.

Tizennégy napi gyász múltán, a hajnal pirkadásakor
így szólt az összegyűlt néphez az erény-őrző Bharata:
"Ős hagyomány családunkban, hogy az idősebb lesz király.
Visszahívom az erdőből Rámát; őt illeti a trón.
Elefántok-lovak-kocsik-gyalogok négyes serege
készüljön fel, s egyengessék az utat szorgos mesterek!
Szumantra, menj parancsommal, álljon elő a hadsereg,
kocsimba tüstént fogják be leggyorsabb paripáimat!"

Kocsihajtója örvendve hallgatta Bharata szavát,
s gyorsan mindent elintézett ura kívánsága szerint.
Alattvalói örvendtek, s hadvezérei ugyanúgy,
hogy uruk megparancsolta Ráma visszahozatalát.
A város minden házában a katonák hitvesei
nagy örömmel siettették az indulásra férjüket.
Szekerek, jól-futó mének és gondolat-sebes kocsik
tömege ékesítette az indulásra kész hadat.
Másnap, mikor a Nap felkelt, kocsijára szállt Bharata,
s gyorsan hajtott, mert hajtotta a vágy, Rámát keresni fel.
Papok s miniszterek mentek előtte ünnepélyesen,
s felékszerezett elefánt ment mögötte kilencezer.
A nemes lelkű Kausaljá, Szumitrá, s Kaikéjí velük,
fényes kocsijukon mentek, boldogan, hogy megtér a hős.
Számtalan elefánt és ló tömegével a hadsereg
mint a gomolygó nagy felhő, áradt-hömpölygött Dél felé,
áttörve a madár-lakta, néptelen sűrűségeken,
a Gangá árján átkelve, folyók mentén, hegyek között.
A mély Mandákiní partján haladt sokáig a sereg,
míg Csitrakúta-hegy csúcsát megpillantotta Bharata.
Ott kísérőihez fordult: "Óh, átok és szégyen reám!
Miattam érte ily balsors a világ nagy fényű urát.
Otthagyva pompát, kényelmet, lakatlan sűrűben lakik.
Bocsánatért rimánkodva borulok lábai elé."

Így tépődött az erdőben Dasaratha ifjabb fia,
majd észrevett egy tágas, szép lombsátrat, remete-lakot.
A szívvidámító lakban testvérbátyját fedezte fel,
mint antilop-bőrt s háncs-leplet viselő, jámbor remetét.
Bújában tébolyult hévvel rohant vitéz, erős karú,
oroszlánvállú testvérét igaz szívvel köszönteni.
Képtelen volt szilárdsággal úrrá lenni nagy bánatán,
és könny-özönben, elcsuklón, egy szót sem szólva zokogott.
Szánakozás-kisajtolta könnyekkel arca lótuszán
roskadt a földre, mielőtt elért volna Ráma elé.
Öccse, Satrughna is sírva borult Ráma lábaihoz,
és velük könnyezett Ráma, míg átölelte öccseit.

109.

Vezeklőként faháncs-köntöst viselő öccse úgy hevert,
mint a végpusztulás napján földre zuhanó Fényt-adó.
Felemelte, s fejét csókkal illetve, nyájasan beszélt:
"Szeretném tudni, mért jöttél e messzi tájra, kedvesem,
varkoccsal, antilop-bőrben, mint ki remete, nem király?"

Vitéz lelkű, nemes bátyja kérdését hallva, Bharata
erőt vett lelke gyötrelmén, s összetett kézzel így beszélt:
"Atyánk a kényszerű tettet megtéve, égbe távozott.
Fia miatti gyötrelme elemésztette életét.
Dicsőségétől megfosztó bűnt követett el a király,
hogy engedett Kaikéjínak, anyámnak, az erős karú.
Nem nyeri el királyságom gyümölcsét megtévedt anyám,
s megözvegyülve, bűnt bánva, nagy-borzalmú pokolra hull.
Könyörgök, légy kegyes hozzám, szolgádhoz, s még mai napon
fogadd el a királyságot, mint Indra fent az égi trónt.
Alattvalóid hű népe, s az özvegy királyné-anyák
színed elébe járultak, s kérnek: szánd meg tiéidet!
Elsőszülöttséged révén, s éppúgy erényeid miatt
téged illet a trón; vedd át! Kérőt el ne taszíts soha!
Ne maradjon a föld özvegy, mikor hites ura te vagy,
mint őszi, tiszta égbolton a csillagok ura a Hold.
Nézd, földre boruló fejjel kérlellek én, testvéröcséd,
s atyád agg tanácsosai: könyörülj rajtunk, népeden!"

Így szólt könnybeborult szemmel Kaikéjí hős lelkű fia,
és újra Ráma lábához hajtotta fejét Bharata.

112.

Karjaiba szorította öccsét Raghu dicső üke,
és mámoros hattyúk zengő hangján ily szókkal válaszolt:
"Akinek ily nemes lélek vezérli gondolatait,
az egész földet el tudja kormányozni törvény szerint.
Minden ügyet tanácskozz meg barátaiddal gondosan,
és helyes lesz a döntésed, ha követed tanácsukat.
Hold vesztheti derűs fényét, Himálaja örök havát,
tenger kiléphet medréből - nem szeghetem atyám szavát.
Nem a te dolgod, ítélni, hogy szeretet vezette-e
anyádat, vagy a rút önzés; tisztelned kell, mivel anyád."

A növő-hold-fényű arcú, napsugár izzású vitéz
beszédét hallva, ily szókkal válaszolt Kaikéjí fia:
"Öltsd lábadra, nemes bátyám, ezt az arany-díszes sarut,
ez gyakorol uralmat majd nevedben a világ fölött."

Ráma lábára öltötte, majd levetette a sarut,
és átnyújtotta öccsének az izzó bátorságú hős.

Bharata meghajolt mélyen a saru előtt, s így beszélt:
"Bátyám, varkocsba font hajjal, faháncs-ruhával testemen,
tizennégy évig rád várok, gyümölcs s gyökér lesz ételem,
a városon kívül lakva, amíg te újra visszatérsz;
átruházom saruidra helyetted az uralkodást.
Ha letelik tizennégy év, és a következő napon
nem látlak meg, Raghuk dísze, máglyán végzem be életem."

"Úgy legyen, ahogyan szóltál" - felelte, s megölelte őt,
és vele együtt Satrughnát, majd szeretettel így beszélt:
"Ne neheztelj Kaikéjíra, maradj anyádnak gyámola!
Eskü szavával kérlek rá, s velem Szítá is erre kér."

Így szólt könny-fátyolos szemmel, és öccsétől elbúcsúzott.

115.

Ekkor fejére helyezte bátyja saruját Bharata,
és Satrughnával vidáman kocsira szállt és útrakelt.
Gyorsan haladt az édes-mély dübörgésű, ékes kocsi,
s hamarosan megérkeztek Ajódhjába mindannyian.
Lakosztályukban illően elhelyezték anyáikat,
majd a véneket hívatta a szilárd fogadalmú hős:
"Elmegyek Nandigrámába; mindnyájatoktól búcsúzom.
Ott fogom Ráma vesztése miatti búmat tölteni.
Atyám a túlvilágon van, parancsolóm erdőben él;
visszavárom királyságra Rámát; őt illeti a trón."

Bharata szép beszédére az egybegyűlt tanácsosok
tisztelettel adóztak mind, a főpappal az élükön:
"Dicséretünket érdemli szándékod, Raghu hős üke;
testvérszeretet indítja, s méltó hozzád, királyi sarj.
Szívedben őrzöd bátyádat, tiéidért buzgólkodol,
nemes ösvényre lép láb ad. Nincs, kinek ez ne tetszenék."

Egyetértésüket látva, hogy helyeslik akaratát,
hívatta kocsihajtóját: "Fogj be kocsimba sebesen!"

Örvendő arccal búcsút vett három anyjától Bharata,
s Satrughna társaságában kocsijára szállt a vitéz.
A kocsin állva Satrughna és Bharata gyorsan haladt,
s követték őket örvendve tanácsosok és bráhmanok.
Elöl tisztes papok mentek, Vaszisthával az élükön;
Nandigráma irányába nézett arcuk, Kelet felé.
A hadsereg hívás nélkül - elefántok, lovak, kocsik -
és a város egész népe követte őket útjukon.
Nandigráma felé gyorsan haladt a testvértisztelő,
törvénykövető Bharata, fején a bátyja saruja.
Rövidesen megérkeztek Nandigrámába. Bharata
kocsijáról leugrott, és a bráhmanokhoz így beszélt:
"Bátyám letét gyanánt bízta a királyság ügyét reám,
és megbízása jelképe ez az aranydíszes saru."

Ekkor Bharata főt hajtott a saruk záloga előtt,
s alattvalóinak búsan kihirdette akaratát:
"Királyi hófehér ernyőt tartsatok a saruk fölé!
Mától törvényadótok lesz magasztos bátyám lábnyoma.
Megőrzésre reám bízta országát bölcs parancsolóm;
megőrzöm visszatértéig bátyám jogos tulajdonát.
Mikor kezemmel majd újra bátyám lábára köthetem
és testvérem nemes lábán láthatom ezt a pár sarut,
a kölcsönvett királyságot gazdájának visszaadom,
s terhét ledobva vállamról, szolgálom Rámát boldogan.
Ha visszaveszi majd tőlem e zálogként adott sarut,
s Ajódhját, s a királyságot: vétkemtől megszabadulok."

E naptól hadi népével a szilárd lelkű Bharata
háncsköntösben, remeteként Nandigrámában lakozott.
Saját kezével ő tartott ernyőt a két saru fölé,
és minden utasítását a sarukra ruházta át.