27-30.

Midőn Szugrívát felkenték, és elfoglalta városát,
a Praszravana hegységbe vonult el Ráma s Laksmana.
A felhőkből alázúdult az Ezerszemű zápora,
a földet felüdítette, érlelte a vetéseket.
Dörgő felhők rohantak el az erdők és hegyek fölött,
terhüket kibocsájtották, s megkönnyülve szálltak tova.
Idő múltával elfáradt a tíz égtájat elfedő,
megvadult elefánt-csordát utánzó felhők rohama.
Elpihentek a vízterhes nagy felhőket terelgető,
nyíló virágok illatát kölcsönvevő, nedves szelek.
Elhallgatott a felhők és elefántok dörgő szava,
pávák rekedt rikoltása, kiáradt folyók moraja.
Eltelt a négy esős hónap, száz hosszú esztendő gyanánt
Rámának, akinek szívét Szítáért perzselte a kín.
Látta a tiszta égboltot, melyről a felleg távozott,
csillagsereg sziporkázott, darvak krúgása zengte be,
s látta, hogy közben Szugríva, mihelyt vágya beteljesült,
törvényről s kötelességről hitványul megfeledkezett,
teendőitől elfordult, éjjel-nappal mulatozott
visszanyert feleségével, és Tárával is nejeként.
Rámát az idő múlása, a majomkirály közönye,
Szítá miatti fájdalma emésztette, és így beszélt:
"Laksmana, a gonosz lelkű Szugríva semmibe se vesz.
Célját elérte, s nem nézi, hogy közben múlik az idő,
s Szítá megkeresésében segítséget ígért nekem.
Menj Kiskindhába, és mondd el a gyönyörökben elmerült,
hálátlan, balgatag lelkű majomnak üzenetemet:
Az, aki a segélykérőt reménnyel biztatja előbb,
utána rútul elhagyja, a világon legaljasabb.
Az, aki a kimondott szót - akár könnyű, akár nehéz -
igaz lélekkel megtartja, a világon legnemesebb.
Akik céljukhoz érkezve cserben hagyják barátjukat,
háládatlan hullájukat nem eszi meg hiéna sem.
Vigyázz, nincs lezárva az út, amelyen Válin távozott;
maradj hű szerződésünkhöz, különben Válint követed.
Eddig nyilam a párharcban csak magát Válint ölte meg;
ha áthágsz az igazságon, családostul kiirtalak."

31.

A testvére ügyéhez hű, szerető szívű Laksmana
felindultan elindult a majomkirály laka felé.
Indra szivárvány-íjaként fénylő, hegycsúcsként meredő,
Halál jogaraként szörnyű íját markolva úgy haladt,
mint lábrakelt hegy, tombolva, mintha az a tűz hajtaná,
mely kedvesét-vesztett bátyja lelkében bánattól lobog.
Fákat döntött ki útjában, bokrot-cserjét kiszaggatott,
sziklákat félregördített, hegycsúcsokat letaszított,
lábával köveket morzsolt, mint tomboló, vad elefánt.
Lábnyomot lábnyomtól messze hagyva, nagy léptekkel futott.
Hamar elérte Kiskindhát, Szugríva fényes városát,
majmok hadaitól nyüzsgő nagy erődjét a völgy ölén.
Félelmes erejű majmok őrsége járt a vár körül.
Laksmana ajka megrándult, vad haragjáról adva jelt.
Felindultsága láttára megrettentek az őrhadak,
és százfelé futottak szét, mint végromlás réme elől.
Szugríva palotájába igyekeztek a rettegők,
és uruknak jelentették az indulattal érkezőt.
Ám a majmok oroszlánja az enyelgésben elmerült,
és füle meg se hallotta Tárá karjai közt a hírt.
A végzet tüzeként izzó, kígyókirályként sziszegő
Laksmana fogadására a rettegő Angada ment.
Haragtól rézvörös szemmel parancsolt rá a Raghu-sarj:
"Eredj, fiam, jelentsd tüstént Szugrívának, hogy itt vagyok;
a bátyjával együttérző Laksmana áll ajtód előtt.
Ha így válaszol a majom: »Megteszem Ráma óhaját«,
a válasszal siess vissza hozzám azonnal, gyermekem!"

A hős üzenetét véve, Angada aggodalmasan
belépett Szugrívához, s szólt: "Szumitrá fia érkezett."

Ámde a bortól kábultan és szerelemtől részegen
nem vette észbe Szugríva, hogy mit jelentett Angada.

33.

A válasz elmaradtával nem tétovázott Laksmana,
s Kiskindhába belépett, hogy megtegye bátyja óhaját.
Az erős kapuőr-majmok, nagy testűek, félelmesek,
félelemmel hajoltak meg, összekulcsolva kezüket.
A hős maga előtt látta az ékességes, ékszeres,
drágaköves, virágerdős, kies Kiskindhá városát.
Szugrívá palotájából édes dalok szálltak felé,
és karperecek csörgése, arany övek csengése szólt.
A csengő-bongó hangokra harag töltötte el a hőst,
s megpendítette íjhúrját, hogy megzendült belé a föld.
A messze-harsanó hangról az ugrálva-járók ura
az érkezőre ráismert, és talpra ugrott rettegőn.
A nyájas arcú Tárához fordult tanácsért a király,
hebegve, dadogó szóval, félelemtől magán kívül:
"Irtózatos haraggal jön Ráma testvére, Laksmana,
noha máskor szelíd, békés. Mitől változhatott meg így?
Hibátlan hölgy, talán sejted, haragjának mi az oka?
Mert jól tudom, hogy ok nélkül ily haraggal nem törne rám.
Ha bármit tudsz, amit tőlem zokon vett a két Raghu-sarj,
gondolkozz rajta, és mondd meg igaz szóval, ne késlekedj!
De meglehet, még jobb lesz az, ha te találkozol vele,
s engesztelő beszédeddel csillapítod indulatát.
A tiszta lelkű láttodra nem fog neheztelni tovább,
mert asszonyokkal nem durvák az igaz vitézek soha.
Ha szavaidra megbékél, s derűs lesz szíve és esze,
utána én is üdvözlöm a nyílt-lótuszvirág-szeműt."

A hozzá forduló Tárá engesztelő szavaira
a férfiak oroszlánja barátságosan válaszolt:
"Férjed javának örvendő asszony! Nem veszed észre, hogy
férjed törvényt-igazságot feledve, kéjekbe merült?
Birodalmával nem gondol, nem érdekli a mi bajunk,
csak a szerelmet szolgálja ő, és egész kísérete.
Négy hónapi halasztásban állapodott meg mivelünk,
és mámorában nem látja, hogy a négy hónap már letelt.
Ha hitvesed velünk így bánt, szólj, törvényt-hasznot ismerő,
csúfos viselkedésére mi legyen a mi válaszunk?"

Igazságot s hasznot rejtő, szelíd szavai hallatán
bizakodásra gerjedve, a királyasszony így beszélt:
"Már régen utasította majmait, hogy készüljenek
buzgó segítőtársakként sikerre vinni ügyetek.
Gyülekezőben vannak már az alakjuk-változtató,
vitéz majmok ezerszámra a nagy hegyek odúiból.
Erős karú, kövess engem! Nem szeged meg az illemet:
igaz barátság bűn nélkül tekintheti a más nejét."

Így Tárá engedelmével belépett az erős karú
a táruló hárem-kapun; sarkallta ügybuzgó heve.
Ott drága, puha szőnyeggel letakart arany nyoszolyán
látta pihenni Szugrívát, tündöklőn, mint a Nap tüze,
csodaszép, ékes köntösben, drágakövekkel díszesen,
győzhetetlen dicsőségben, mint Indra, églakók ura.
A férfiak oroszlánja feltartóztathatatlanul
közeledett, és Szugríva egész testében reszketett.
A hős haragosan támadt a majmok urára, aki
asszonyai között állt, mint a Hold a csillagok között.
"A származásához méltó, érzékein uralkodó,
hálás, ígéretéhez hű királyt mindenki tiszteli.
De aki a segítségért hálátlansággal válaszol,
adott szavához hűtlen lesz, annál nincs szégyenteljesebb.
A mindenség teremtője, Brahmá nyilatkoztatta ki
hálátlan emberek láttán (gondold meg jól, majomkirály):
»Tehéngyilkosnak, részegnek, fogadalom-törőnek is
a bölcsek váltságot szabtak - hálátlannak váltsága nincs!«
Nemtelen, háládatlan vagy, hamis beszédű vagy, majom!
Ráma segélyét élvezted, s nem viszonzod szolgálatát.
Te gaz lelkű! A nagylelkű újra trónodra juttatott,
és hogyha hálát ismernél, Szítát keresnék majmaid.
Ha megfeledkeztél róla, Rámának mivel tartozol,
nyílvesszőim segélyével ma Válinnal találkozol.
Vigyázz, még nyitva áll az út, amelyen Válin távozott;
maradj hű szerződésünkhöz, különben Válint követed."

Laksmana szavait hallva, azonnal kijózanodott
Szugríva, és leszaggatta nyakáról a virágfüzért.
Alázatos szavakkal szólt a hatalmas majomkirály
a szörnyű erejű hőshöz, hogy megbékítse Laksmanát:
"Elvesztettem királyságom, hatalmamat, kincseimet,
s Ráma megkönyörült rajtam, visszaszerezte trónomat.
Jótéteményét méltóan visszafizetni nem tudom,
adósságomnak tört részét is nehezen törleszthetem.
Megölni Rávanát, s Szítát tőle kiszabadítani
saját erejével fogja; csak segítője lehetek.
Követni fogom bátyádat hűséges kísérőjeként,
ha harcra kel, hogy megtörje Rávanát és egész hadát.
Ha bármiben is vétettem: túlzott barátság volt oka;
nézzétek el szolgátoknak; nincs, aki sose vétene."

A vitéz lelkű Szugríva jószándékú szavainak
Laksmana megörült, s vígan, barátságosan válaszolt:
"Majmok királya! Bátyámnak más támaszra szüksége nincs,
ha te segítő szándékkal, barátsággal támogatod.
Erőd, hatalmad, Szugríva, és tisztalelkűséged is
méltóvá tesz, hogy élvezzed királyságod gyönyöreit.
Baráti szövetségedben az izzó vitézségű hős
ellenfeleit szétzúzza a csatában, nem kétlem ezt.
Törvény s hála tudójához, csatában meg nem forduló
vitézhez illő és méltó, ahogy szóltál, nemes király.
Most jőjj sietve, kísérj el, vigasztald meg barátodat,
akit nejének elveszte miatt a fájdalom gyötör.
Ráma gyászában osztozva, keményen szóltam az imént;
ne neheztelj reám érte; bocsásd meg durvaságomat!"

37.

Laksmana szavait hallva, Szugríva, a majomkirály,
azonnal utasította Hanumánt, fő miniszterét:
"Akik a Vindhja, Kailásza, Mahéndra és Himálaja
hófedte csúcsain laknak, s a fehér sziklás Mandarán,
hajnalkor a kelő Nap rőt fényében égő hegyeken,
vagy a Nap nyugovásának hosszú árnyékú bércein,
a Lótusz-hegy vadonjában lakó majom-bölényeket,
koromfekete bundájú, elefánt-erejűeket,
és a Kormos-hegy lejtőin fákon lakó vitézeket,
a Nagysziklás-hegyen barlang mélyén tanyázók seregét,
a Méru és a Füstös-hegy lejtőin kóborlókat is,
a Nagy Sárga Hegy erdőit járó aranyszínűeket,
édes mézet nyalogatók, fán szökdösők csapatait,
virágillatos erdőkben, erdők derűs tisztásain,
jámbor remete-nép békés tanyáin élő majmokat
a Föld minden vidékéről gyűjtsd ide össze sebesen,
szép szóval, rábeszéléssel, ajándékkal, ahogy tudod.
Akiket eddig szétküldtem, hogy toborozzák népemet,
ösztökéljed sietségre szaporán hírvivőimet.
Akik gyönyörnek hódolva halogatják a jövetelt,
ha kell, erőszakkal hurcold ide a lomha majmokat.
Akik nem jönnek el tüstént - tíz nap határidőt szabok -,
halál rájuk, ha hitványul ócsárolják parancsomat!
Parancsomra ezerszer száz és tízszer millió majom
gyülekezzék az országból, amelyen én országolok.
Felhő és hegycsúcs nagyságú, az ég boltját is elfedő,
iszonyú erejű majmok serege érkezzék elém!
A sietni-tudó majmok sietséggel siessenek,
hogy birodalmamnak minden majma azonnal itt legyen!"

Fejedelme parancsára a Szél-isten erős fia
a tíz égtáj irányába szerteküldte követeit.
Szelek s madarak ösvényén, az égi csillagok nyomán
azonnal útnak indultak a sebes léptű hírvivők.
Tengereken és erdőkön, tavakon és hegységeken
átkelve, Ráma dolgában serkentették a majmokat.
A királyok királyának halál- és végzet-szigorú
parancsszavára rémülten sereglett a majomsereg.
Koromfekete bundájú majmokból harminc millió
indult nyomában Kiskindhá bérceiről Ráma felé.
Az esti Nap lenyugvása hegységének sűrűiből
száz millió aranysárga majom ugrott tüstént oda.
A szent Kailásza csúcsáról oroszlán-sörényes majom
tízszer ezernyi millió jött Rámának segíteni.
A Himálaja sziklái közt kóborló gyümölcs-evők
milliószor tíz millió számban sereglettek oda.
A tamála-fa erdőben s a Tej-tenger partján lakók,
kókuszpálmákon ugrálók számát megtudni sem lehet.
A barlangokból, erdőkből, folyók mellől gyülekező,
hatalmas szökdelő hadnép szinte felitta a Napot:
akkora porfelhőt vert fel, hogy Tűzforrón Perzselő,
Ezersugarú fényét vak homállyal fedte el vele.
Éjbe borult a tíz égtáj a sűrű sötétség alatt,
megremegett a széles Föld hegyeivel-síkjaival.
A fejedelmi fenségű, nagy erejű, hegyes fogú
ugrálva-járók tömege ellepte a fél Föld szinét.
Kelő-nap-sárga szőrű és hold-fehér és lótusz-sötét,
felhődörgés-üvöltésű majmok százmillióinak
hadai álltak hadrendbe néhány szempillantás alatt.

40-43.

Ekkor Szugríva Rámához sietett, és iparkodott
a sereg összegyűltéről jelentést tenni szorgosan:
"Mind teljes birodalmamból megérkeztek a harcrakész,
messze-csatangoló majmok, Indra földi képmásai.
Férfi-tigris, ha úgy véled, hogy az idő elérkezett,
parancsolj indulást ennek a hadseregnek, mint uruk."

Szugríva szavait hallva, Ráma, Dasaratha fia,
két karjába szorította a majomkirályt, s így beszélt:
"Arra kérlek, hogy fürkészd ki, Szítá életben van-e még,
és Rávana, a gaz rabló, a föld melyik táján lakik.
Én erre nem vagyok képes, s nem teheti Laksmana sem;
csak te lehetsz indítója az ügynek, majom-nép ura."

Szugríva körülpillantott Ráma s Laksmana oldalán,
és mennydörgés-üvöltésű, hatalmas, hegycsúcs-termetű
vezérmajmát szólította, Vinatát, a nagy erejűt:
"Időt, helyet, teendőket jól ismerő majom-vezér!
Százezer hold- és nap-színű majommal indulj sebesen
folyók és hegyek és erdők tájaira kelet felé,
s hegyszorosokban és erdők sűrűségében Rávana
lakóhelyét kutassátok, s a Vidéha-királyleányt.
Haladjatok egész addig, ahol a Felkelés Hegye
emelkedik, a fényesség kapuja a föld peremén.
Tovább már nem haladhattok, mert zárva van tovább az út,
nem jár a Nap s a Hold arra, vak sötétség uralkodik,
azon túl nincs határ, nincs Nap, senki sem tudja, hogy mi van.
Eddig haladj a majmokkal, fákon lakó nép tigrise.
Ha célotok elértétek, megtaláltátok Rávanát,
térjetek vissza. Egy hónap leteltével itt legyetek.
Ki elmarad egy hónapnál tovább, kezemtől hal meg az!"

Ezután Délnek indított hatalmas majom-sereget
a majmok ura, Szugríva, a majom-nép bölényeit.
Hanumánt, az erős majmot, s Nílát, a Tűz-isten fiát,
s a teremtő Brahmá sarját, a nagyerejű Dzsámbavánt,
és Sarárit Szuhótrával, és Saragulmát is velük,
Gadzsát, Gaváksát, Gavaját és Szusénát és Risabhát,
Maindát és Dvividát szintén, Vidzsaját, Gandhamádanát,
Ulkámukhát, Aszangát is, a Tűz Urának két fiát,
Angadával vezérükként elbocsájtotta Dél felé,
és útba igazította az útnak induló hadat,
hogy milyen veszedelmekkel kell útjukban megküzdeni:
"Elébetek mered Délen a hatalmas, bika-zömök,
drágakövekben dúskáló, csillámló kövű Bika-hegy.
A hegy mögött, a Föld szélén, az egykor-éltek hona van.
Tovább ne menjetek Délre, holtak szörnyű hona felé;
az már Jama királysága, gonosz homályba zárt vidék.
Ha átkutattatok mindent, körülnézve figyelmesen,
s Szítá nyomára bukkantok, a hírrel visszatérjetek.
Aki elsőnek ér vissza, s »Láttam Szítát« - jelenti meg,
egy hónapon belül, azzal megosztom birodalmamat."

Mikor a déli égtájra útrakelt a majomsereg,
apósához Szusénához fordult a fán-lakók ura,
Tárá viharfelhő-testű, legyőzhetetlen erejű
atyjához, és fejet hajtva, összetett kézzel így beszélt:
"Szítá felkutatására kétszázezer majmot vezess
arra, ahol az élőket homálytól megszabaditó
Nap, pályája végeztével, a Lenyugvás Hegyére száll.
A hegytől térjetek vissza ti is egy hónapon belül."

A Nyugatot apósára bízva, a bölcs majomkirály
Satabalát, vitéz majmát szólította maga elé:
"A tehozzád hasonlókból induljon veled százezer,
s a Himálaja hegyláncát koronájául viselő,
ékes északi égtájat járjátok be figyelmesen.
Ha a hegyet megmásztátok, mögötte felétek ragyog
a Hold-hegy színarany teste, a nagy folyamok kútfeje.
Fényével bevilágítja e naptalan vidékeket,
csillámlóan sziporkázik napsütés nélkül is a táj.
A Mindenség teremtője, az istenek legfőbb ura,
a legszentebb, kegyes Brahmá ezt választotta lakhelyül.
Az istenek is csak félve közelítik meg a hegyet;
ha megpillantjátok, rögtön el- s vissza kell fordulnotok.
A Hold-hegyig haladhattok, majmok erős bölényei,
azon túl nincs határ, nincs Nap, senki sem tudja, hogy mi van."

44.

Szugríva Hanumánt látta legtöbb jótanácsával el,
mert benne bízott legjobban, hogy sikerre viszi ügyét.
Barátságosan intézte kérő-tanácsadó szavát
a Szél sarjához Szugríva, minden erdőlakó ura:
"Földön, vízben, s a légben fenn, s a mennyekben, felhők fölött,
olyan akadályt nem látok, mely elzárhatná utadat.
Minden világot jól ismersz, tengereket és hegyeket,
istenek, szellemek, kígyók, démonok, emberek honát.
Erőddel, gyorsaságoddal, könnyedségeddel, nagy majom,
a szélvihart idézed fel - nemhiába vagy a fia.
Nem találni teremtett lényt, akit te ne múlnál felül;
így arra kérlek, légy rajta, hogy a királynét megtaláld.
Erő, tudás és bátorság, hely és idő ismerete
mind megvan, Hanumán, benned, viselkedésnek mestere!"

Ráma örömmel hallgatta, hogy Hanumán viszi ügyét,
s ismerve az okos majmot, magában így gondolkozott:
"Ha fontos dolga van, mindíg Hanumánt bízza meg vele
Szugríva, s Hanumán mindíg sikerre viszi az ügyet.
Ha ez a bölcs, sokat látott, urához hűséges majom
kel útra érettem, biztos, hogy gyümölcsbe érik ügyem"

A tettre-eltökélt majmot elnézve, Ráma úgy örült,
mint hogyha megvalósulva látta volna feladatát.
Neve jegyével ékített gyűrűjét bízón húzta le
ujjáról, és átnyújtotta biztos ismertető jelül:
"Ha felmutatod Szítának ezt az ismertető jelet,
elhiszi kétkedés nélkül, hogy tőlem viszel hírt neki.
Üdv néked! Eltökéltséged és vitézséggel telt erőd,
s hogy mellém állott Szugríva, mindez sikert ígér nekem."

Ráma gyűrűjét átvette Hanumán tisztelettudón,
illőn fejére helyezte, meghajolt és eltávozott.

45.

Még egyszer összehívatta a fán-lakók vezéreit
uruk, Szugríva, s lelkükre kötötte teendőjüket:
"Tartsátok eszetekben jól, amivel most megbíztalak!"

A szigorú parancsszónak nem mondott ellent senki sem,
s útnak indultak, ellepve sáskarajként a föld színét.
A nagy nyüzsgésben csak Ráma és Laksmana maradt nyugodt;
várták a hónap elteltét, míg Szítáról hír érkezik.
Észak kies vidékére, melyet a Nagy Havas lezár,
nagy sietséggel indult el a nagy Satabali majom.
Kelet felé majom-haddal útrakelt gyorsan Vinata.
Hanumán Dél felé tartott, hol a Halál hona terül,
s a Szél fiával együtt ment Angada, s Tára is vele.
Nyugat veszélyes tájára, hol a Vizek Ura honol,
seregével Szuséna ment, ugrálva-járók párduca.
A királyuk-serkentette vezérmajmok mindannyian
száguldva indultak, ki-ki saját világtája felé.
Kiáltoztak, üvöltöztek, bömböltek az erdőlakók,
rikongatva rikoltozta a rohanó majomsereg:
"Vissza fogjuk hozni Szítát, meg fogjuk ölni Rávanát!
Én egymagam legyűröm majd Rávanát, hogyha rálelek;
elejtem, s elhozom tőle Dzsanaka leányát hamar.
A megpróbáltatásokból megváltom; ti nem kelletek!
Elhozom a pokolból is egymagam a királyleányt!
A földet meghasogatom, meghasogatok hegyeket,
kiszaggatom az erdőket, az óceánt felkavarom!
Én mérföld-hosszú ugrással nyomára bukkanok hamar!

Én száz mérföldesett vígan ugrom, és többet is, ha kell!
A föld mélyén, a tengerben, vadonban, sziklabérceken,
a pokol közepén semmi sem akasztja meg utamat!"

Így dicsekedett nagy büszkén mindegyik magabiztosan,
búcsúzóban királyától, aztán sietve útrakelt.

47.

Így vágtak neki útjuknak a Szítát megkeresni jött,
elefánt-erejű majmok, megszívlelve uruk szavát.
Tavakat és folyók partját, városokat, a levegőt,
folyók-szegdelte, járatlan bozótokat kutattak át.
Gonddal fürkészve vizsgálták a hegyes-erdős tájakat,
Szugríva utasítását követve, a majom-hadak.
Hajnaltól alkonyig Szítá nyomát keresték mindenütt,
majd összegyűltek éjjelre, hogy a földön pihenjenek.
Egy teljes hónapig járta a földet a majom-sereg,
majd csüggedten, reményt vesztve tértek meg Szugríva elé.
A keleti világtájat a nagy erejű Vinata
kutatta át, de nem látta Szítá nyomát, és visszatért.
A szép Észak egész földjét Satabali bolyongta be,
s eredménytelenül tért meg, restelkedve, a nagy majom.
A nyugatra eső földrész Szuséna feladata volt,
de ő sem boldogult jobban: egy hónap múlva visszatért.
Tisztelettel köszöntötte Szugrívát, s Rámát oldalán,
és így számolt be útjukról a hatalmas majomvezér:
"Átkutattuk a föld színét, ember-nem-járta sűrűket,
hegyeket, tengerek partját, sok mélybe-siető folyót,
átkutattuk folyondárral befont erdők rengetegét,
sok szakadékot, barlangot, s ember-lakta vidékeket,
járhatatlan helyen jártunk, jártunk göröngyös tájakon,
felhajszoltunk s elejtettünk számlálhatatlan állatot
irdatlan mennyiségekben - de Szítát nem leltük sehol."

48, 53, 55.

Eközben Hanumán majom, s vele Tára és Angada
parancs szerint, kitartóan haladt előre, Dél felé.
Átkutatták a Vindhja-hegy völgyeit-sűrűségeit,
s tovább haladtak zord tájon, láb-nem-taposta helyeken,
ahol a fák virág nélkül, lomb nélkül állnak, csupaszon,
száraz minden folyó ágya, alig sarjad fű és gyökér,
elefánt, őz, bölény, tigris arra sosem vetődik el,
ahol még a madár sem jár, sem bármely más erdőlakó,
nem csillognak kinyílt lótusz szirmaival ékes tavak,
illatozó virágokra nem száll dongó méhek raja.
Valaha egy vezeklésben gazdag, szilárd, igaz szavú,
böjtöktől nagy hatalmú, szent, lobbanékony természetű
remete, Kandu élt ott. Ám egyszer tízéves kisfia
eltévedt és odaveszett. A nagy bölcs megharagudott,
s nagy átokkal megátkozta a fiát elnyelő vadont.
Azóta nem nyújt hűs árnyat, elkerüli vad és madár.
Átkutatták a környéket, a pusztaságos tájakat,
homályos hegyüregeket és a folyók forrásait,
de mindhiába: nem lelték Szítá nyomát a keresők,
és nem találták Szugríva parancsa szerint Rávanát.
Végül a végtelen tenger, Varuna isten lakhelye,
a bömbölő, kavargó ár rekesztette el útjukat.
Amíg a déli tájékot vizsgálták át figyelmesen,
észre sem vették, hogy közben a kiszabott hónap lejárt.
A Vindhja-hegység lábánál, virágba borult fák alatt

pihenni telepedtek le, és számolgatták az időt.
A lecsüggő liánokkal és virágfürtökkel rakott
tavaszi fák láttán észbe kaptak, s megijedtek nagyon.
Döbbenten szóltak egymásnak: "Jaj, a tavasz megérkezett!"
s rémülten földre roskadtak, mert meddőn járt le az idő.
Ekkor az érett értelmű, vastag-hosszú-erős karú,
hímoroszlán vállú ifjú király, Angada így beszélt
az agg majomvezérekhez, az erdő bölcs lakóihoz
nyájas szavakkal, és illő tisztelettel hajolva meg:
"Uralkodónk parancsára keltünk útra mindannyian,
és emlékeznetek kell rá, hogy egy havi határt szabott.
Irgalmat és igazságot, jó szívet, könyörületet
ne várjatok Szugrívától; ingatag lelkű és gonosz.
Tisztelheti a Törvényt az, aki hűtlen testvér gyanánt
harcban tusázó bátyjára a barlang száját zárta rá?
Aki saját sógornőjét, meggyilkolt bátyja özvegyét,
törvény szerint saját anyját, gazul magáévá teszi?
Aki a kézfogásával megpecsételt eskü után
jóltevőjéről, Rámáról, galádul megfeledkezik?
S ha becsületes volna is, engem, ellenfele fiát,
királyságban vetélytársát, életben hagyni úgyse fog.
Trónusát félti éntőlem, megkötöztet, börtönbe vet
a kétszínű, csalárd lelkű, kegyetlen, gaz majomkirály.
A megaláztatásnál jobb, ha éhen ölöm magamat.
Búcsúzzatok el mind tőlem, térjetek honotokba meg.
Én nem megyek a városba; elbocsátalak bennetek.
Itt maradok, az életből éhséggel békén távozom.
Tisztelettel köszöntsétek uram s ifjabb atyám gyanánt
az én nevemben Szugrívát, üdvkívánságot adva át.
Kívánjatok egészséget Rumának - ő ifjabb anyám,
és édesanyámat, Tárát, vígasztalja meg szavatok.
Együttérző, szelíd lelkű, és szívből szereti fiát,
s ha meghallja, hogy itt vesztem, bizony elhagyja életét."

Ennyit mondott Angada, majd köszöntötte a véneket,
s bánatos arccal, könnyezve, kusa-fűre a földre ült.
Vele együtt szomorkodtak a fán-lakók bölényei,
és forró nedvet ejtettek szemükből uruk bánatán.
Majd Szugrívát szidalmazva és Válint emlegetve fel,
leültek Angada köré, hogy vele együtt haljanak.
Víz-áldozatot hintettek, s ültek, arccal kelet felé,
halálos böjtre elszánva, mint kinek más kiútja nincs.

56.

Míg a halálra szánt majmok hada ott ült a hegy tövén,
feltűnt a hegy magas csúcsán a nemes keselyűkirály,
nevén nevezve Szampáti, légben-járók legjobbika,
Dzsatájus édes testvére, felséges, hosszú életű.
A magas Vindhja-hegy zordon szirtüregéből bújt elő,
s az ott ülő majomfalka láttán örömmel így beszélt:
"Lám, mindenkinek elrendelt jussát eljuttatja a Sors:
nekem is eledelt rendelt, amely magától jött elém.
Ahogy megdöglenek sorra, felfalom őket, s jóllakom."

A falánk keselyű hangját, eledelre-mohó szavát
meghallva, keserűséggel szólt Hanumánhoz Angada:
"Nézd, büntetésül Szítáért Jama, a halál istene
jött el keselyű testében, hogy megölje a majmokat.
Mivel nem teljesítettük fejedelmünk akaratát,
Rámának nem segítettünk, most ránk zúdult ez a csapás.
Szítá oltalmazására Dzsatájus keselyűkirály
életét is feláldozta, hallottátok mindannyian.
Csatában elpusztította a hű madarat Rávana,
de égbe jutott, és nem kell büntetéstől rettegnie.
Mi céltalanul fáradtunk, Szítának nem leltük nyomát."

Hallva Angada szájából a keserű panasz szavát,
így beszélt a hegyes csőrű, félelmes erejű madár:
"Ki az, aki felemlíti életemnél is kedvesebb
öcsém, Dzsatájus balsorsát, elfacsarva a szívemet?
Hol zajlott le a szörny és a madár között a küzdelem?
Hosszú ideje most hallom először testvérem nevét.
Nemes lelkű, igazságos, páratlan erejű öcsém
pusztulása miként történt, fákon-járók bölényei?
Dasaratha mahárádzsa öcsémnek jóbarátja volt,
s a törvénytisztelő Ráma az ő legidősebbik fia.
Napsugarak-leperzselte szárnnyal nem tudok szállani;
segítsetek le erről a hegyszirtről, ellenség-ölők!"

Az éhhalálra szánt majmok látták ott fenn a keselyűt,
s keserű szívvel gondolták: "Most mindnyájunknak vége van!
Ám ha úgyis halált várunk, a madár célunkhoz segít;
ha felfal, hamarább érjük el a megváltás ösvényét."

Töprenkedve így döntöttek a majom-nép vezérei,
s a keselyűt a hegycsúcsról lesegítve, Angada szólt:
"Az egész világon híres erejű Válin volt atyám.
Dasaratha király fia a Dandaka-erdőbe ment,
mert atyja így parancsolta, s ő a Törvénynek engedett.
Öccse, Laksmana és neje, a szép Szítá, követte őt.
Elragadta erőszakkal Rámától nejét Rávana.
Dzsatájus keselyű Ráma atyjának jóbarátja volt,
s látta, hogy Szítát hurcolja a levegőben Rávana.
Megállította útjában, és összetörte kocsiját,
de agg ereje fogytával a küzdelemben elbukott.
Később Ráma nagybátyámmal, Szugrívával találkozott,
és megölte atyámat, mint Szugríva szövetségese.
Királlyá kente Szugrívát Válin megölése után,
s ő királyi parancsával útnak indított sokfelé.
Kerestük mindenütt Szítát, hiába, sikertelenül,
s ezalatt eltelt egy hónap, a kiszabott határidő.
Büntetésétől rettegve választottuk az éhhalált,
mert úgysem hagyna életben Ráma haragja, s az övé."

Az életről lemondók ily siralmas szava hallatán
elkeseredve, könnyezve válaszolta a nagy madár:
"Majmok, az én testvérem volt az a Dzsatájus, akiről
mondtátok, hogy elejtette viadalban a ráksasza.
Vénen és tollamat vesztve csak gyászolok, mert nincs erőm,
hogy bosszút álljak testvérem nálam erősebb gyilkosán."

Áldozatul vizet hintett és megfürdött a keselyű.
Kérdő beszéddel így fordult hozzá az eszes Angada:
"Ha bátyja vagy Dzsatájusnak, nevezd meg, hogyha ismered,
a ráksasza lakóhelyét, akiről szóltam az imént.
Akár közel, akár távol lakik a hitvány Rávana,
a balgatag, rövidlátó, igazíts útba, bölcs madár!"

A Szítáról tudósítást esengő majmok seregét
élet-visszaadó hírrel vígasztalta a keselyű:
"Hallgassátok meg, elmondom, merre lakik a ráksasza.
Visravasz volt a nemzője, bátyja a Kincsek Istene,
és Lanká városát lakja Rávana ráksasza-király.
A tenger szigetén, innen teljes száz mérföld messzire
varázsolta elő Lankát a menny építőmestere.
Hárembe zárva ott őrzi Ráma nejét a ráksasza.
Halljátok meg, hogyan kaptam a rablásról hírt e helyen,
kitől tudom, mi történt, és merre van a hosszú szemű.
Ennek az irdatlan hegynek járhatatlan szikláira
zuhantam egykor, itt fekszem öregen, tehetetlenül.
Mióta ez a balsors ért, úgy tengetem az életet,
hogy eledelt naponként hoz Szupársva, szerető fiam.
Történt egyszer, hogy éheztem, és vártam táplálékomat,
de este hús nélkül tért meg a Nappal felszálló fiam.
Korholtam gyámolítómat, mivel az éhség kínozott,
de ő elmondta mentségét, főhajtva, tisztelettudón:
"Húst szerezni ma felszálltam reggel, mint máskor is, atyám,
és a Mahéndra-hegy száját elállva, vártam csendesen.
Leshelyemről figyeltem, hogy előtűnnek hamarosan
az itató felé tartó állatcsordák százezrei.
Egyszer csak megpillantottam egy fekete szurokgomolyt,
amely magával hurcolt egy nap-fényességű nőszemélyt,
aki sikoltozott folyton: »Ráma, Ráma!« és »Laksmana!«,
kibomlott hajjal, eldobva selyem fátylát és ékszerét.
A levegő is örvénylett a vadul száguldó körül.
Döbbenten néztem, és közben letelt zsákmány-szerző időm."
Ezt tudtam meg Szupársvától; de már tudtam régebben is,
hogy hallok egyszer Szítáról; hallgassátok meg, hogy miként.

60-63.

Rég történt, hogy e sziklákra, e fák közé zuhantam én,
mert tollamat leperzselte az izzó fényű Nap tüze.
Egy szent remete hajléka állt ekkortájt közel ide,
melyben az érdemekben dús, jámbor Nisákara lakott.
Amint a bölcs megpillantott, hozzám sietett, így beszélt:
»Kedvesem, így eltorzulva, ily csonkán rád sem ismerek.
Tűz perzselte le két szárnyad, testedet sebhelyek fedik.
Két nagy keselyűt ismertem, gyors röptűeket, mint a szél,
kedve szerint alakváltó két testvér keselyűkirályt:
te vagy idősebb, Szampáti, és Dzsatájus volt az öcséd.
Lábamnál ültetek gyakran, ember-alakot öltve fel.
Milyen szerencsétlenség ért? Tolladat hol vesztetted el?
E büntetés miért sújtott? Beszéld el sorra sorsodat!«
Ekkor a vakmerőn vállalt lehetetlent, a vad merényt:
a Napba-röpülés vágyát elmondtam, balga tettemet:
»Szentség, sebeim úgy égnek, s úgy gyötör a szégyenkezés,
hogy fáradt elmém nem tudja szépen fűzni szavaimat.
Dzsatájus és én önhitten, elbizakodva, dölyfösen
erőpróbára kívántunk a magas égbe szállni fel.
A Kailásza magas csúcsán fogadtunk remeték előtt:
a Nap nyomába szállunk, míg a Lenyugvás Hegyéig ér.
Egymás mellett repültünk, és láttuk ott lenn, a Föld színén
a kocsikerék-nagyságú városok apró foltjait.
A sziklabércek úgy tűntek, mint kaviccsal beszórt talaj,
s mint a földet behálózó fonál, csillámlott sok folyó.

A Méru, a hatalmas hegy, a Vindhja és Himálaja
olyan volt csak, akár tóban álldogáló pár elefánt.
Ám ekkor heves izzadság és nagy fáradtság tört reánk,
kábultság, félelem, s szörnyű szédülés vett rajtunk erőt.
Tájékozódni sem tudtunk, merre van dél, észak, nyugat;
szemünkben a világ lángolt, mint a végpusztulás tüze.
Végső erőfeszítéssel pillantottam a Napra fel,
és oly hatalmasnak láttam, mint idelent a Földkorong.
Ekkor Dzsatájus búcsúszó nélkül a Föld felé zuhant.
Hogy oltalmazzam, sebesen utána vetettem magam.
Így szárnyaim beárnyazták, és nem égette el a Nap,
ám én megperzselt tollakkal fizettem balga dölyfömért.
A vad Dandaka-erdőbe zuhant Dzsatájus, úgy hiszem;
én bénán, tollamat vesztve buktam a Vindhja-hegyre le.
Elvesztettem királyságom, erőm, öcsémet, szárnyamat;
nem kívánok tovább élni, a mélybe vetem magamat.«

Így beszéltem a szent bölcshöz, s könnyekben tört ki bánatom.
Ő révületbe mélyedt, majd felém fordulva, így beszélt:
»Várd be időd, kinő újra szárnyad, kinőnek tollaid.
Vissza fog térni látásod, bátorságod, életerőd.
Mert ősidőkből hallottam, hogyan szólt egy jövendölés,
hogy nagy dolgok következnek, s most révületben láttam ezt.
Majd egyszer majmok érkeznek, nyomozva Ráma hitvesét,
s akkor vezesd őket nyomra, elmondva, hogy te láttad őt.
Addig innét ne mozdulj el; hová mennél ily nyomorún?
Az idő beteltét várd ki. Utána szárnyra kelsz megint.«
Ilyen jövendölésével vígasztalt meg a bölcs szavú,
azután búcsút vett tőlem, és hajlékába visszatért.
Olykor-olykor előmásztam barlangomból keservesen,
s a Vindhja-hegyre felkúszva, lestem, jösztök-e végre már.
Eltelt száz kerek esztendő, mióta várom az időt,
hogy megérkeztek, úgy, mint azt a szent bölcs megígérte volt."

Alig hogy mindezt elmondta a fán-lakók hadainak,
a majmok szemeláttára újra kinőttek szárnyai.
Midőn érezte, hogy testét ismét aranyszín toll fedi,
végtelenül megörvendett, és a majmokhoz így beszélt:
"Jót tett velem a szentséges királyi bölcs, Nisákara:
kegye folytán nap-égette testemre tollam visszatért.
Ne csüggedjetek el: Szítát meglelitek bizonyosan;
szárnyam kinőtte zálog, hogy célotokat eléritek."

64.

Felugrottak az ugrálók a keselyű szavaira,
mind köréje sereglettek, s ujjongtak bátran, boldogan.
Szampátinak hitelt adtak, s halottnak látták Rávanát.
A tengerhez özönlöttek, hogy Szítára találjanak.
A víz partjára érkezve, ott látták lábaik előtt
a széles Föld ellenképét, a mérhetetlen Óceánt,
néhol mint hogyha szunnyadna, máshol mint hogyha játszana,
máshol hegycsúcsot és sziklát mintázva hullámaival,
mintha lentről kavargatnák a pokolbeli démonok.
A borzadály-keltő látvány megölte bátorságukat.
Nézték: nem bírnak átkelni rajta, akár a levegőn,
és mondogatták csüggedten: "Mit tehetünk? Mit tehetünk?"

A víztömeg látványától kétségbeesett sereget
Angada bátorította, majmok legkiválóbbika:
"Ne csüggedjetek el, majmok! A csüggetegség nagy hiba.
A csüggedés megöl férfit, mint nagy kígyó a gyermeket.
Ki lesz közületek képes átugorni az Óceánt?
Ki segíti ki Szugrívát, hogy beváltsa ígéretét?
Ki az, akinek ugrása száz mérföld hosszat áthidal?
Ki menti meg a szégyentől a vitézlő majom-hadat?
Ki ajándékoz azzal meg, hogy büszkén hazatérhetünk,
és otthonunkba megtérve, családunkkal találkozunk?
Ki ajándékoz azzal meg, hogy jó hírrel járulhatunk
a vitéz Ráma, Laksmana és Szugríva urunk elé?
Ha akad, aki át tudja ugrani a Folyók Urát,
megalázó kudarcunktól hőstettével megszabadít."

Angada szava elhangzott, de válasz nem hangzott reá;
csöndben, hallgatva, némán állt az egész majom-hadsereg.

66.

A sokszor százezer főnyi majom-sereg döbbenetét
Dzsámbaván tűrni nem bírta, és Hanumánhoz így beszélt:
"Majom-nép legvitézebbje, tudás-tudók legjobbika,
te félrevonulsz és hallgatsz? Mért nem szólalsz meg, Hanumán?
Te a majmok királyának, Szugríva úrnak párja vagy
erőben és vitézségben, akár Ráma és Laksmana.
Tudom jól, volt egy tündérlány, a csodás Pundzsikaszthalá,
akit a földre száműzött egy vad átok igézete,
s itt született majom-testben, Kundzsa majom leányaként.
Egyszer leány-testet vett fel, és tündöklő-fiatalon,
könnyű lenvászon leplekben, koszorúval, ékszeresen
a fellegek közé nyúló hegycsúcsokon sétálgatott.
A lány ékes, vörös rojtos, sáfrányszín, könnyű köntösét
a Szél félrelibbentette, míg a hegytetőn álldogált.
Két buja, duzzadó combját, s egymást szorító kebleit
és észtveszejtőn csábító arcát megnézte jól a Szél.
A minden tagjában formás, hosszú combú, csodálatos,
karcsú derekú nő láttán szerelem őrjítette meg.
Hajlékony, hosszú karjával átölelte a szép szeműt
beléje olvadó lelkű, szerelemmel telt testű Szél.
Megérezte az érintést, és megszólalt szemérmesen:
»Ki ért hozzám, beszennyezve hitvesi tisztaságomat?«
Az asszony szavait hallva, így válaszolt neki a Szél:
»Szép tomporú, ne aggódjál, nem sértem meg erényedet.
De mert lelkedet átjáró vágyammal megöleltelek,
fiat fogsz szülni, szépségem, bölcsességben gazdag vitézt.
Értelemmel, vitézséggel, erővel áldott lesz fiad,
és gyors futásban, ugrásban reám fog ütni gyermeked.«

Örvendő szívvel hallgatta a Szél szavát szülőanyád,
és a mély hegyi barlangban megszült téged, erős karú.
Mint alig született gyermek, láttad a felkelő Napot,
s gyümölcsnek nézve, ugrottál, hogy az égboltról leszakítsd.
Suhantál háromszáz mérföld magasra nyílként felfelé,
s bár taszított sugártűzzel, téged nem rémített a hő.
Mindegyre közelebb értél a Fény-adóhoz sebesen.
Indra haragra gerjedt, és villámával sújtott le rád.
Egy hegycsúcsra zuhantál, és összezúztad állkapcsodat;
innen nyerted a Hanumán, 'Állkapcsos' nevet, nagy majom.
A Szél, az illatot-hordó, a lélegzetet-indító,
bukásodon megbántódva, a Három Világon megállt.
Ekkor az élet megbénult. Megrettentek az istenek,
és könyörögve járultak a haragvó Szél úr elé.
A Szél engesztelésére Brahmá kegyben részesített:
harcban sebezhetetlen vagy, fegyver nem üt rajtad sebet.
Indra csodálta: villáma csapása nem végzett veled,
s páratlan adományt nyertél az Ezerszemű kegyeként:
akaratod szerint jő el halálod ideje, uram.
Erőddel, fürgeségeddel a Madárkirály mása vagy.
Midőn a Három Nagy Lépést tette Visnu, nyomában én
a Földet hétszer jártam be, hegyeivel-erdőivel,
s az istenek parancsára szedtem a varázsfüveket
életvíz köpüléséhez. Akkor még volt bennem erő.
Azóta már megvénültem. Erőm, hatalmam elhagyott.
Most már a te időd jött el. Mindőnk között első te vagy.
Senki sem fogható hozzád. Mutasd meg vitézségedet!
Hőstettedet vágyik látni az egész majom-hadsereg.
Kelj fel, majmok oroszlánja! Ugord át a nagy Óceánt!
Az egész világ üdvére fog szolgálni csodás utad.
A majmok nép fél, csügged. Vitéz, ne késlekedj tovább!
Lendülj utadra, mint egykor a nagy lépésre Visnu úr!"