5-14.

Valaha, ősidőben, rég, volt egy kincses, csodás vidék:
Kósala gazdag országa. Virágzó, nagy birodalom.
Földjeit bőven öntözte a Szarajú folyó vize.
Páratlan hírnek örvendő székvárosa alapjait
az emberi nem ősatyja, Manu király rakatta le.
Ajódhjának nevezték el. Paloták fényűző sora
szegélyezte nagy utcáit. Tizenkét mérföld hosszu volt,
s három mérföldnyi széltében. Dasaratha, a nagy király,
Indra isten hasonmása uralkodott a városon.
Vitéz, előrelátó, bölcs, népének édesatyja volt.
A Törvényt híven őrizte. Önmagán is uralkodott.
A felséges mahárádzsát egy fájdalom gyötörte csak:
fiúutódja nem támadt, bármily buzgón imádkozott.
Lelkében végül így döntött hosszas töprenkedés után:
- Nem maradt más reménységem: a nagy Ló-áldozat segít!

Az idő telt. Midőn egyszer szívvidító tavasz virult,
úgy vélte a király: eljött az áldozatra az idő.
A Szarajú folyó partján kijelölték a szent helyet,
és szabadon csatangolni bocsátotta legszebb lovát.
A paripa egy év múltán útjáról visszaérkezett,
s a Szarajú folyó partján kezdődhetett az áldozat.
A Védák szent tanítását jól ismerő, tudós papok
minden szabályt, előírást betartottak hibátlanul.
A királyné körüljárta szeretettel a szent lovat,
majd három kard csapásával három részre metélte szét.
Aztán, hogy a szabályoknak illően eleget tegyen,
a szétvágott tetem mellett töltötte el az éjszakát.
Hogy ez letelt, tizenhat pap az ősi hagyomány szerint
elhamvasztotta oltáron az áldozati állatot.
A papokat, akik mindezt elvégezték szabály szerint,
a férfiak oroszlánja megjutalmazta gazdagon.

15.

Az égből istenek, szentek, tündérek, légi szellemek
szálltak le, s odagyűltek mind a pompás áldozat köré.
Midőn az églakók népe az ünnepségen egybegyűlt,
a Mindenség Teremtőjét, Brahmát, kérlelni kezdte mind:
"Szentség, szörnyen gyötör minket a szörnyek ura, Rávana.
Te győzhetetlenné tetted, s e kegy dölyfössé tette őt.
Három Világ remeg tőle. Az igazakat üldözi.
Már készül, hogy magát Indrát, az Ég urát igázza le.
A nap nem mer reá tűzni. Ha közeleg, a Szél se fúj.
Halottá dermed láttára a kavargó, nagy Óceán.
Mindenkit rettegésben tart ez az iszonyú ráksasza.
Magasztos, nyújts segítséget! Hogyan pusztíthatnánk el őt?"

Elgondolkozott, majd így szólt a kérésre az Ősatya:
"Halljátok meg, minő mód van elpusztítani a gonoszt!
Nem árthat neki sem szellem, sem isten, sem más ráksasza.
Ezt tőlem kérte így kegyként, s »Úgy lesz!« feleltem én neki.
Az embereket dölyfében nem akarta említeni:
nem érheti halál mástól - embernek kell megölnie!"

A Teremtő tanácsának megörvendtek a mennylakók;
a harminchárom istenség keblében a remény kigyúlt.

Miközben így tanácskoztak, Visnu, a Mindenség Ura,
a Garuda-madár hátán, mint Nap a viharfellegen,
tündöklő sárga köntösben, kezében kürt, dobókorong,
körükbe ért váratlanul. Leborultak előtte mind.
Visnu Brahmá elé lépett, köszöntve tisztelettudón.
Az istenek alázattal esengtek hozzá: "Visnu úr,
Három Világ megmentője csupán te lehetsz, senki más.
Ajódhjá fejedelmének három szerető hitvese
szemérmes, hű, erényes, szép. Dasaratha három neje
méhében válj te magzattá, négy részre osztva önmagad!
Ha bennük testet öltöttél, a világ perzselő tüzét,
Rávanát, győzd le, mint ember - mert isten meg nem ölheti.
Te vagy egyetlen mentsvárunk, fenséges, győzhetetlen úr!
A mennybéliek üdvéért ember-világba szállj alá!"

Így kérlelték alázattal az isteneknek istenét,
s a Törvény megmentésére tett Visnu szent igéretet:
"Űzzétek el a félelmet! Egész világ javára én
leverem a gonosz, dölyfös, legyőzhetetlen Rávanát,
s vele szennyes, sötét népét, rokonait, barátait.
Emberi testbe öltözve, igazságos király leszek."

Ezt vállalta a Mindenség fő-fő ura kegyelmesen,
s hogy tervét megvalósítsa, asszonyi méhbe szállt alá.
A Lótusszemű Istenség úgy döntött, hogy Dasaratha,
a győzelmes mahárádzsa lesz méltó földi atyjaként.
Így a király fiat-kérő áldozata beteljesült.

16.

Az égi szentek ujjongtak, magasztalták a Lét Urát.
Visnu elköszönt Brahmától, és eltűnt szemeik elől.

Az áldozati oltáron a tűzből kiemelkedett
egy csodás, soha nem látott, sötétbőrű, vörösruhás,
nap-csillogású ékszerrel ékített, földöntúli lény,
erőt, hatalmat árasztva, túlragyogva a tűzsugárt.
Bűverejű itallal telt, ezüsttalpú arany edényt
ölelt magához karjával, mint férfi kedves hitvesét.
Dasaratha felé fordult, s megszólította a királyt:
"Tudd meg, király, miért jöttem: a Teremtő küldött ide."

A föld ura alázattal kulcsolta össze két kezét:
"Üdv jöttödön, Magasságos! Mondd, mit tehetek kedvedért?"

A Teremtő-küldötte lény ilyen szavakkal válaszolt:
"Népek ura, jutalmat nyert buzgó lelkű áhítatod.
Az istenek készítették számodra e varázsitalt;
fiúutódot nyersz tőle, s erősíti hatalmadat.
Kit méltó nejeidnek vélsz, add nékik, hogy igyák meg ezt!
Ettől fiút fogannak majd, s áldozatod beteljesül."

"Úgy teszek" - vette át tőle az örvendő szívű király
az istenek ajándékát, a szent italt rejtő edényt,
és végtelen boldogsággal kerülte meg jobbkéz felől
alázatos köszöntésként a kegyes égi szellemet.
A csodás fényben ragyogó, rejtélyes, égi tünemény
küldetése végeztével eltűnt a nép szeme elől.
A király háremébe ment, és Kausalját, első nejét
szólította: "Vedd az italt, idd meg, ettől fogansz fiat!"
A bűvital felét adta Kausaljának Dasaratha.
A maradék félnek felét Szumitrának nyújtotta át.
A megmaradt negyed résznek felét Kaikéjí kapta meg.
Még hátra volt egy nyolcad rész. Rövid töprenkedés után
ezt a részt is Szumitrának adta oda a föld ura.
Parancsolójuk osztását tisztelettel és boldogan
fogadták feleségei, s elfogyasztották a nedűt.

18.

Az áldozat után gyorsan eltelt az év hat évszaka,
s tizenkét hónap elmúltán, szerencsés csillagú napon
megszülte gyermekét, Rámát, Kausaljá, a királyi hölgy.
Szintén fiat szült Kaikéjí, az igaz lelkű Bharatát.
Szumitrá két iker-testvért szült: Laksmanát és Satrughnát.
Vitéz volt mind a négy ifjú, népét őrizte mind a négy,
tudásban gazdagok voltak, fénylett erényük ékesen.
Közülük is kivált Ráma, páratlan erejű vitéz,
ki oly kedves volt népéhez, mint a hűsítő holdsugár.
Elefánt vállán, ló hátán, harcikocsin szilárdan ült,
nyila célt sose tévesztett, atyja szavára hallgatott.
Öccse, Laksmana, bátyjához igaz szívvel ragaszkodott,
s csak testben voltak ők kettő: kettőjük lelke egybeforrt.
Laksmana nélkül nyugvóra nem tudott térni Ráma sem,
Laksmana nélkül Rámának ízetlen volt az étel is.
Amikor lóra ült Ráma, s az erdőbe vadászni ment,
mögötte ment, mint testőre, felajzott íjjal Laksmana.
Laksmana iker-öccsének, Satrughnának meg Bharata
volt önnön életénél is drágább barátja, szívügye.
Négy szerető fiát látva, boldog volt az uralkodó,
mint isten-népe közt fent az égben Brahmá, az Ősatya.

Az idő telt. A négy ifjú felserdült. Hagyomány szerint
megházasításuk gondja hárult király-atyjukra most.
Miközben ezt latolgatták a király s a tanácsosok,
megérkezett az udvarba Visvámitra, a remete.
Rászólt az ajtónállókra: "Jelentsétek be jöttömet!
A királlyal beszédem van! Ügyem sürgős! Ne késsetek!"
A hirtelen indulatú bölcstől mindenki rettegett,
s az őrség sietett tüstént érkezését jelenteni.
A trónterembe érkezve, közölték urukkal a hírt,
hogy Visvámitra remete látogatta meg udvarát.
A nagy szent fogadására Dasaratha papjaival
indult, ahogy a mennyekben Indra járul Brahmá elé.
Vendégváró ajándékot hozatott rögtön a király,
s alázattal fogadták az izzó hatalmú szent papot.
Elfogadta ajándékát, majd illendő szokás szerint
birodalma s egészsége felől kérdezte a királyt:
"Hódolnak-e előtted mind meghódított elleneid?
Földeden isten és ember ügyét nem éri sérelem?"

A páratlan dicsőségű, igaz szívű uralkodó
Visvámitra beszédére nagy tisztelettel válaszolt:
"Mint életet adó gyógyír, mint aszálykor a bő eső,
mint a gyermektelen férfi családjában nem-várt fiú,
olyan nekem a nem-várt kegy, hogy felkerested házamat.
Üdv jöttödön! Szólj, mit kívánsz? Legfőbb örömöm az nekem,
ha megtisztelsz parancsoddal. Szolgád vagyok, szent férfiú!"

19-20.

A királyok oroszlánja hódolatának megörült
a nagy szentségű papi bölcs, s örvendezve felelt neki:
"Hozzád hasonlatos nincs más, vitéz királyok tigrise.
Nos, tedd meg, amit ígértél; hallgasd meg szívem óhaját!
Szentség tökéletességét nagy fogadalmak érik el,
s én fogadalmat vállaltam, de rámtört két gaz ráksasza,
ravasz Márícsa, és aljas, gonosz Szubáhu szörnyeteg.
E kettő hússal és vérrel szennyezte be oltáromat,
és így hiába fáradtam, művem gyümölcstelen maradt.
Szándékom meghiúsultán elhagytam még a tájat is.
Haragomnak tüzét mégsem lehet rájuk zúdítanom,
mert megköt fogadalmam, mely tiltja átkot kiejtenem.
Népek tigrise, add mellém legidősebbik fiadat,
győzhetetlen vitézségű, ifjú, hős Ráma bajnokot.
Oltalmam alatt képes lesz emberfeletti tettre is,
elpusztítja a szent művet akadályozó szörnyeket.
Megtanítom fizetségül minden tudásra fiadat,
hogy Ráma hírnevét fogja a Három Világ zengeni.
Tíz napig tart áldozatom; tíz éjszakára küldd velem
a kék-lótusz-szemű Rámát vitéz segítő társamul.
Kérlek, nemes mahárádzsa, segíts, amíg le nem telik
az áldozatra szánt idő. Aggodalomra nincs okod."

Visvámitra szavát hallva, az uralkodók párduca
egy pillanatra elkábult. Magához térve, így beszélt:
"Tizenhatodik évéhez hiányzik egy esztendeje;
félek, nem képes íly ifjan ráksaszákkal megküzdeni.
Ám itt van teljes seregem; ura s vezére én vagyok.
Legyőzöm katonáimmal az éjszakai rémeket.
Mind nagyerejű és bátor, fegyverfogásban járatos,
hozzájuk illik ez a harc. Rámát elvinned még korán.
Hiszen fiam most még gyermek; fegyverrel bánni nem tanult;
és fondorlatosan támad a csatában a ráksasza."

21.

Szeretettől el-elfuló hangon ejtett szavaitól
haragra gyúlt Visvámitra, s a föld urára rárivallt:
"Teljesíteni ígérted, s most megszeged adott szavad?
Nemzetségedhez méltatlan e hitvány, gyáva hitszegés.
Ha ezt találod illőnek, ahogy jöttem, el is megyek.
Élj kényelemben fajtáddal, üresszavú uralkodó!"

A nagy hatalmú papi bölcs indulatos szavaitól
megremegett a kincses föld, megrettentek az istenek.
Vaszistha, a király papja, a szilárd fogadalmú bölcs,
e szörnyű rémület láttán csitította a föld urát:
"Ős nemzetség nemes sarja, a Törvény élő mása vagy,
nem térhetsz el a törvénytől, fenséges, bölcs uralkodó.
Ha először megígéred, s nem állod kimondott szavad,
reácáfolsz imáidra. El kell engedned fiadat!
Akár ért fegyverhez, vagy sem, nem éri semmi bántalom,
ha Visvámitra oltalma tűz lángjaként körülveszi.
Teljes Három Világon sincs olyan fegyver, olyan erő,
amelyet ő ne ismerne százszor jobban, mint bárki más.
Szét tudná maga is zúzni a ráksaszák egész hadát,
s hidd meg, fiad javát-üdvét szolgálja e megtisztelés."

22., 24.

Vaszistha szavait hallva, a király arca felderült.
Magához hívatta fiát, Rámát, és vele Laksmanát.
Megáldotta Dasaratha, és megáldotta anyja is,
míg Vaszistha, a papi bölcs, varázsigéket suttogott.
Dasaratha megcsókolta fia gyermekfürtös fejét,
és Visvámitra gondjára bízta nyugodtan két fiát.
A bölcs indult, a két ifjú illendően haladt nyomán.
Elöl ment Ráma íjával, utána öccse, Laksmana.
Haladtak, míg megérkeztek Három Világon átfolyó
Gangához. A folyóparton vezetőjük, a bölcs, megállt.
Szilárd fogadalmú, jámbor, szent életű, bölcs remeték

csónakot tartottak készen számára, s kérték, szállna be:
"Szentség, szállj be e csónakba a két nemes királyfival!
Utadon járj szerencsével! Időd soká ne vesztegesd!"

"Jól van" - felelt Visvámitra, köszönve köszöntésüket,
s az óceánba hömpölygő, széles folyón csónakba szállt.
A túlpartra megérkezve, gyors léptekkel mentek tovább.
Ijesztő, zordon őserdő állta el ekkor útjukat.
Rajta sehol csapás törve. Ráma kérdezte mesterét:
"Mi ez a sűrű rengeteg, ahol csak tücsök ciripel,
ragadozó madár víjjog, vadállatok üvöltenek?"

A páratlan bölcsességű Visvámitra felelt neki:
"Hallgasd meg, gyermekem, kié ez a félelmetes vadon.
Bő termésű, kövér földek terültek itt el egykoron.
Midőn Indra lesújtotta a pap-démont, Vritra nevűt,
pap-gyilkosság szennyezte be, s e bűnért éhség marta őt.
A fertőzött kezű Indrát égi bölcsek és istenek
vizeskorsókból mosták le, s leoldották róla a bűnt.
A bűn szennyét s az éhséget lemosta testéről a víz,
s azt épp e helyen öntötték ki a földre az istenek.
Bűn s éhség távozott tőle, és tiszta lett, mint azelőtt.
Örömében e tájékot megjutalmazta gazdagon:
»Gazdag, kövér legyen földed, világszerte híres legyen!«
Ám ahogy az idő telt-múlt, erre vetődött Tátaká,
ezer elefánt erejű boszorkány, rusnya ráksaszí.
Az alakját-változtató boszorkány undok gyermeke
a kígyókarú, tág torkú, gonosz Márícsa ráksasza.
A rontásban kedvét lelő Tátaká itt uralkodik.
Fél mérföldre van hajléka, ő zárja itt el az utat.
Hát jőjjetek, hatoljunk be Tátaká erdejébe most,
s karotok segedelmével öljük meg a gonosztevőt.
Irtsátok ki e szép tájról a pusztító, gonosz tövist!"

25.

A hasonlíthatatlan bölcs utasítása hallatán
nyájas szóval felelt Ráma, férfi-tigris ifjú vitéz:
"A boszorkányok, úgy mondják, álnokok, de erőtlenek;
egy gyönge nőben hogy lakhat ezer elefánt ereje?"

"Halld - szólt a bölcs -, hogyan támadt erejének fölöslege.
Egy jaksa-szellem élt egyszer, Szukétu, jámbor és igaz.
Nem volt gyermeke, és sarjért kemény vezeklést fogadott.
Kitartó vezeklésével kivívta Alkotónk kegyét,
s leányok-gyöngyszemét nyerte jutalmul, a szép Tátakát.
Ezer elefánt erejét adta vele az Ősatya
kárpótlásul, mert nem fiút nyert a jaksa, csupán leányt.
Felserdült a leány, s eljött férjhezmenése ideje.
Szundának adta hitvesként atyja a gyönyörű leányt.
Idő múltán a szép jaksa-asszony megszülte gyermekét,
a győzhetetlen Márícsát, aki ráksasza lett utóbb.
Úgy történt, hogy lesújtotta a végtelen hatalmu, szent
Agasztja átka Szundát, és Tátaká ekkor rárohant
Agasztjára, hogy felfalja, s vele Márícsa is, fia.
Agasztja, a magasztos bölcs, a vad haragtól lángoló
Márícsára kiáltott: »Légy rút, emberevő ráksasza!«
Tátakát is megátkozta haragjában az égi szent:
»Te tátott torkú, vérszomjas boszorkány, emberhús-faló
veszítsd szépséged rögtön, legyél fertelmes, rémítő!«

Azóta Tátaká őrjöng, átkát átkozza szüntelen,
s pusztítja ezt a szép tájat, Agasztja kedvenc lakhelyét.
Ezt a gyűlölködő, szörnyű, gonosz indulatú banyát
papok s tehenek üdvéért pusztítsd el, Raghu hős üke!
Mert nincs rajtad kívül, Ráma, Három Világon senki sem,
ki az átok-teremtette szörnyeteget legyőzheti.
Ne félj, hogy asszony-gyilkosság bűnével terhel ez a tett;
királyfi kötelessége alattvalóit védeni.
Alattvalói kedvéért, ha szent, a tett, ha becstelen,
vállaljon el a kormányzó, ha kell, bűnt és gyalázatot.
Hiszen, királyfi, hallottad, hogy kettészelte Indra is
Mantharát, a démon-nőstényt, hogy a földet ne irtsa ki."

26.

Ráma, Raghu nemes sarja, hallgatta tisztelettudón,
majd kezét összekulcsolva és meghajolva válaszolt:
"Atyám is úgy parancsolta, atyám is arra oktatott,
tegyem meg habozás nélkül, akármit kíván mesterem.
Így tanított Ajódhjában vének színe előtt atyám,
vitéz Dasaratha király, s én nem szeghetem meg szavát."

Középen megszorította íját, s meghúzta úgy a húrt,
hogy a megfeszülő íjhúr megpendült, búgott messzire.
A hangtól az őserdőben összerezzent állat, madár,
és szinte eszét vesztette szörnyű dühében Tátaká.
A boszorkány fülelt: merről zúg erdejében ez a zaj,
majd mérgesen rohant arra, ahonnét érkezett a hang.
Amikor Ráma meglátta a tátott szájú, óriás,
dühödten tomboló szörnyet, figyelmeztette Laksmanát:
"Nézd, Laksmana, e félelmetes, hatalmas, ronda ráksaszít!
Ha gyáva ember ezt látná, féltében eszét vesztené.
Nézd, Laksmana, e vad szörnyet visszatérítem, ámde úgy,
hogy hiányozni fog róla két füle és az orrhegye.
Megölni nem fogom mégsem, mert asszony-volta védi őt.
Erejét és sebességét megfékezem; elég lesz ez."

Miközben így beszélt Ráma, a boszorkány magán kívül,
bömbölve, felemelt karral, elvakultan rohant reá.
Visvámitra varázsszókat mormolt rá, megbénítani,
és sérthetetlenné tette igéje Rámát s Laksmanát.
Tátaká szörnyü porfelhőt fújt a két hős királyfira,
s egy pillanatra elvette szemük fényét a porvihar.
Aztán varázshatalmával iszonyú, sűrü kő-esőt
záporozott a két testvér testére a vad Tátaká.
Ráma sebes nyílzáporral verte vissza a kővihart,
majd két félhold-hegyű nyíllal leszelte a szörny két kezét.
A karját-vesztett, kínjában üvöltő, vérző ráksaszít
megfosztotta fülétől és orra hegyétől Laksmana.
A testét kénye-kedvére változtatni tudó banya
sok torz alakot öltött fel, majd végül láthatatlanul
a levegőben röpködve, kősziklákat dobált alá.
Visvámitra, mikor látta, hogy sziklatömbök zápora
árasztja el a két testvért, buzdította az ifjakat:
"Elég volt már a kímélet; e szörny romlásotokra tör.
Végezzetek a hitvánnyal, mielőtt még leszáll az éj,
mert éji nép a ráksaszák, éjjel legyőzhetetlenek,
s új erőre kap éjjel ez az áldozat-beszennyező."

Mesterien tudott Ráma célozni puszta hang után,
s a szikla-zúdító szörnyet megbénította gyors nyila.
A nyílfelhőben megbénult a bűverejű szörnyeteg,
s dühében bősz üvöltéssel Rámára vetette magát.
Mikor a légből rázúdúlt, mint lesújtó villámcsapás,
nyilat röpített mellébe. Az földre hullt, s kiszenvedett.
Rámát csókjával illette a bölcsek legszentebbike,
s szent műve meggyalázóját pusztulni látva, így beszélt:
"Fényes orcájú ifjú hős! Töltsük el itt az éjszakát,
reggel tovább megyünk, s holnap hajlékomhoz megérkezünk."

Szavát örömmel hallgatta Dasaratha vitéz fia,
és Tátaká vadonjában éjjeli nyugovóra tért.
Felszabadult az átoktól, s reggelre olyan pazarul
kivirult az egész erdő, mint Indra égi kertjei.

27.

A fenséges Visvámitra az éji pihenő után
mosolyogva, barátsággal fordult Ráma királyfihoz:
"Fiam, vitézi tetteddel igen elégedett vagyok.
Örömöm jeleként minden varázsfegyvert neked adok.
Ezekkel leigázod majd valamennyi ellenfeled;
istenek, démonok, szörnyek hadait is legyőzheted.
Megkapod Visnu félelmes hajítókorong-fegyverét,
Indra lesújtó villámát, Siva rettentő szigonyát,
Brahmának, a Teremtőnek dárdáját, mely mindent lever,
a Halál Ura pányváját, Varuna kemény kötelét,
s a Szellemkirály fegyverét, a Kábító varázsgerelyt.
Az ocsmány ráksaszák ellen csatázzál diadalmasan
e győzhetetlen, páratlan fegyverekkel, hős Raghu-sarj!"

Ekkor Kelet felé nézett a végtelen hatalmú bölcs,
s minden fegyverhez átadta az iszonyú varázsigét.
Majd a fegyvereket hívó imáit suttogta a szent,
s megjelentek a hívásra a szörnyű varázsfegyverek.
Meghajolva köszöntötték Rámát, s örvendve szólt szavuk:
"Szolgálatodra eljöttünk, páratlan fényű Raghu-sarj!
Királyfi, rendelkezz velünk! Mindent megteszünk kedvedért."

Derült lélekkel hallgatta Ráma a szellemfegyverek
ígéretét, s megérintve sorban mindegyikőjüket,
hatalmat nyert fölöttük, s szólt: "Most békében távozzatok!
Ha gondolatomban hívlak, azonnal megjelenjetek!"

28-29.

Ezután Ráma örvendő szóval köszönte a kegyet
a nagy bölcsnek. Az indult, s ő tisztelettel haladt nyomán.
Útjukon menve, kérdése támadt Ráma királyfinak:
"Amott egy nagy hegyet látok; lábánál, mint felhőgomoly,
erdő sötétlik, és oly szép, mint istenek lakóhelye.
Madársereg dalától zsong, szelíd gazella- s őz-csapat
legelészik a bokrok közt. Mondd, ki lakja e tájat itt?
Ugyebár kijutottunk a borzongató, elátkozott
rengetegből? E szép tájék üdeségéből gondolom.
Ugyebár jámbor remeték tanyája e derűs vidék?
S a te remete-hajlékod hol van, ahol a ráksaszák
falkáját kell áldozatod védelmében kiirtanom?"

A szép erdőség titkáról érdeklődő királyfinak
elbeszélte a bölcs mester a hozzá fűződő regét:

"Tudd meg, erős karú Ráma: Visnut idézi ez a hely.
Számtalan évig, sok-sok száz világkoron át, valaha
itt élt erős vezeklésben, s a Jógát teremtette meg.
Ekkor történt, hogy egy démon, Bali, Virócsana fia,
harcban legyőzte Indrát és az istenek egész hadát,
és győzelme után ő lett mind a Három Világ ura,
majd áldozattal is készült uralmát erősíteni.
Miközben Bali áldozott, a Tűz s a többi istenek
felkeresték a szent Visnut, aki itt elvonultan élt:
»Szentség, Bali, a nagy démon, páratlan áldozatba fog.
Cselekednünk kell, mielőtt céljához ér az áldozat.
Az áldozat alatt bárki bármit kér tőle, megteszi,
mert senki áldozat közben kérőt nem utasíthat el.
Az égi népek üdvére műveld jógád varázslatát:
ölts törpe-alakot, s úgy légy a bajból megszabaditónk!«
Törpévé változott Visnu, és így kereste fel Balit.
Három lépés teret koldult. Megadta dölyfösen Bali.
Visnu az Eget és Földet s az Alvilágot lépte át.
Így igázta hatalmába a démont a magasztos úr,
majd visszaadta Indrának a Három Világ birtokát.
Az ő ittléte szentelte meg ezt a remete-tanyát,
s a szent Törpére gondolva én is ide vonultam el.
E szent remete-hajlékot zaklatják sanda ráksaszák;
te szabadíts meg szent művünk gonosz megzavaróitól!"

Majd belépett tanyájára a bölcs, s vele a hercegek,
ahogy felhő mögül lép ki a Hold s a fényes csillagok.
A három érkező láttán az ott tanyázó remeték
ültükből mind felugrottak, meghajoltak a bölcs előtt,
majd tisztelettel vendégként fogadták Rámát s Lasmanát.
Az ellenség-verő hősök rövidke pihenő után
összetett kézzel így kérték a remete-nép tigrisét:
"Bölcsek királya, szenteld be az áldozathoz magadat!
Teljesüljön kívánságod: megtisztítjuk e szent helyet."

A magasztos Visvámitra, remeték legszentebbike,
az áldozatra felkészült, megbéklyózta érzékeit.
A két ifjú áhítatos lélekkel nyugovóra tért.
Majd reggel elvégezték a tisztálkodást szabály szerint,
a hajnali imádságot elsuttogták, és ezután
az áldozati tűz mellett álló nagy bölcshöz szólt szavuk:

30.

"Szentség, parancsodat várjuk: az éji kóborlók hadát
mikor kergessük el? Szólj, hogy el ne múljon a pillanat!"

Harcvágyó szavukat hallva, az egybegyűlt szent remeték
örvendezve magasztalták Dasaratha két gyermekét:
"Őrködjetek kitartóan mától kezdve hat éjszakán!
Nem szólhat most a bölcs, mert már megszentelte az áldozat."

A remeték tanácsára a két vitéz királyi sarj
őrködött pihenés nélkül hat napon és hat éjen át.
Hogy a mondott idő eltelt, hatodik napfény keltekor
öccsét buzdítva szólt Ráma: "Most őrködjünk figyelmesen!"
Abban a szempillantásban, amint Ráma elhallgatott,
magasra csapva fellángolt az oltár lobogó tüze,
s a levegőből dermesztő zaj dübörgött félelmesen.
Mint amikor esős évszak viharfelhője gomolyog,
az eget elborították varázs-alakú ráksaszák,
Szubáhu és vad Márícsa, mögöttük kísérő haduk,
és szennyes véreső árját zúdította e szörny-gomoly.
A véreső bemocskolta az oltár áldozat-tüzét.
Ráma az égre pillantott, s észrevette a rémeket.
A kék-lótusz-szemű Ráma, Dasaratha vitéz fia,
a támadó hadat látva, testvéröccséhez így beszélt:
"Nézd, Laksmana, hogyan szórom az Ős nyilával szerteszét
e rút nyershús-faló népet, mint szélvihar a felleget!"

Gyorsan íjára fektette a harcvágytól égő vitéz
az Ősatya csodás fényű, páratlan erejű nyilát,
s a szörny Márícsa mellébe röpítette haragosan.
A szörnyű erejű vessző ütésétől a ráksasza
száz teljes mérföldet repült, s az Óceánba lezuhant.
Ráma nézte, hogy Márícsa kábultan bukfencezve hull
a vízbe a varázsnyíltól, és Laksmanához így beszélt:
"Nézd, az Ősatya dermesztő nyila hatalma mily csodás!
Nem fosztja életétől meg; elkábítva sodorja el.
Most a többi galád lelkű, áldozatot beszennyező,
kegyetlenségben tobzódó, vérivó ráksaszán a sor!"

Elővette a Tűzisten félelmes, óriás nyilát,
a Szubáhura röpítette. Az sebesülten földre hullt.
A többit a Vihar-nyíllal verte szét a hős Raghu-sarj.
Hőstette láttán ujjongott a jámbor remeték soka.
Közben a szent Visvámitra befejezte az áldozást,
s az ellenség elűzését örömmel látva, így beszélt:
"Megtetted, hős, amit kértem, ahogy atyád parancsa szólt.
E szent remete-hajlékok tájéka újra tiszta lett."

31.

Feladatát bevégezve, boldogan nyugovóra tért
Ráma s Laksmana, örvendve, hogy a szent bölcs elégedett.
Midőn pirkadt, felébredtek, s a reggeli fohász után
felkeresték Visvámitrát s a többi jámbor remetét.
Üdvözölték a nagy bölcset, aki fénylett, akár a tűz,
majd tisztelettudó szóval tudakolták parancsait:
"Bölcsek párduca, itt állunk; hűséges szolgáid vagyunk.
Mondd, mit tehetünk kedvedre? Magasztos, rendelkezz velünk!"

A két herceg beszédére Visvámitra s a többi bölcs
nyájas szavakkal feltárta, hogyan s mint lesz útjuk tovább:
"A törvénytisztelő lelkű Dzsanaka, Mithilá ura,
fényes áldozatot rendez. Mindnyájan oda készülünk.
Te is eljössz velünk hozzá, Ráma, vitézek tigrise,
s egy hatalmas, csodás íjat mutat majd neked a király.
Az istenek ajándéka gyanánt került hozzá az íj,
melynek a földkerekségen nincs párja, oly nagy, oly erős.
Nem bírná egyik isten sem ezt az íjat felajzani,
sem démonok, sem szellem-nép, sem halandó ember fia.
Sok nagy erejű, hős herceg próbálkozott már meg vele,
de a nagy íj keménységét még egyikük sem győzte le.
Mithilá fejedelmének íját s fényes áldozatát
egyaránt megcsodálod majd, ha látod, Raghu gyermeke."

Így szólt a remeték bölcse, s a remetékkel útrakelt.
Velük tartott a két ifjú, a hős Ráma és Laksmana.
Indulás előtt búcsút vett az erdő isteneitől:
"Távozom e derűs helyről derűsen. Béke veletek!"

Jobbkéz felől körüljárta remetesége otthonát,
majd a remete-nép élén útnak indult észak felé.

50, 66.

Haladtak hosszan északnak, aztán tovább kelet felé,
míg Mithilába érkeztek, ahol Dzsanaka áldozott.
Mikor Dzsanaka megtudta, hogy Visvámitra érkezik,
tüstént hívta Satánandát, a feddhetetlen főpapot,
s városa többi bölcs papját, s mögöttük tisztelettudón
indult vendégajándékkal fogadni, úgy, amint szokás.
A törvénytisztelő lelkű király előírás szerint
köszöntötte a nagy szentet, s vele a két királyfit is:
"Üdv jöttödön, magasztos bölcs! Mondd, mit tehetek kedvedért?
Parancsolhatsz velem, szentség! Szavad-váró szolgád vagyok."

Így üdvözölte vendégét a törvényt ismerő király,
és a szavakhoz értő bölcs ilyen szavakkal válaszolt:
"E két ifjú, vitéz harcos Dasaratha király fia.
Azért jöttek, hogy láthassák csodálatos, nagy íjadat.
Mutasd meg kegyesen nékik. Útjuk célja beteljesül,
ha látták a csodás fegyvert, és boldogan térnek haza."

A nagy bölcs szavait hallva, így felelt az uralkodó:
"Halljátok meg, miért őrzöm itt az íjat, királyfiak!
Volt egy Dévaráta nevű, vitéz király, Nimi fia;
a királytól örökségként jutott kezembe ez az íj.
Egykor Sivát nem hívták meg áldozathoz az istenek.
A sértett Úr a szertartást szétverte, s gúnyosan beszélt:
» Az engem illető részből kisemmiztetek, églakók.
Most levágom viszonzásul nyilammal nemes főtöket.«
Sivát rémült könyörgéssel engesztelték az égiek,
és a Nagy Isten enyhülten fogadta esdeklésüket.
Örömében ajándékul adta az íjak gyöngyszemét
a többi nemes istennek az istenek nemes ura.
Majd később egyik ősömre bízták rá a nagy églakók.
Egyszer, amikor oltárnak szántottam helyet a mezőn,
egy lány volt a barázdában. Szítá, "Barázda" lett neve.
Leányomként neveltem fel a földből született leányt.
Mikor hajadonná serdült, jött nőül kérni sok király.
Egyik fejedelemnek sem adtam nejéül lányomat.
»Versenyt hirdetek - így szóltam -, s a győztes pályadíja lesz.«
A férfi-őriző hősök serege udvaromba gyűlt,
hogy próbára tegyék nálam a lányért vitézségüket.
A versengő királyoknak az íjat hozattam elő,
de nem volt senki sem képes felemelni s kitartani.
Láttam, hogy e vitézeknek karjában nincs elég erő,
s mindet elutasítottam, bölcsek legigazabbika.
Szörnyű haragra gerjedtek e megaláztatásukért,
s kemény ostrom alá vették székvárosomat, Mithilát.
Egy év leforgása alatt minden készletem elfogyott,
s reménységemet vesztettem, remeték legnagyobbika.
Úgy döntöttem: vezekléssel vívom ki a nagy ég kegyét.
Vezeklésem jutalmául hatalmas sereg állt elő.
Ellenfeleim elhulltak, elűztem támadóimat.
E páratlan, csodás fényű íjat, remeték tigrise,
megmutatom, ha óhajtod, Rámának s Laksmanának is.
Ha Dasaratha hős sarja felajzza, én leányomat,
Szítát, az anyaméh nélkül születettet, hozzáadom."

67.

Beszéde befejeztével parancsot adott a király:
"Hozzátok a virágokkal füzérezett, nagy íj-csodát!"

Szavára palotájába indult tüstént kísérete,
s fényes menetben elhozták az íjat, Siva fegyverét.
Nagy, nyolc kerekű ládában százszor ötven erős karú,
izmos, tagbaszakadt férfi húzta-vonta keservesen.
Valahogy odavonszolták a szent fegyvert a férfiak,
s Dzsanakának jelentették a királyi tanácsosok:
"Meghoztuk a csodás íjat, mellyel nem bírt a sok király.
Urunk, királyok Indrája, kegyeskedj megtekinteni!"

Meghajolt, s tisztelettel szólt a fényes Mithilá ura
a fennkölt lelkű nagy bölcshöz és a két hős királyfihoz:
"Itt van az iszonyú fegyver, amelyre büszke Mithilá,
s amely megszégyenítette erős királyok erejét.
Senki halandó nem képes ezt az íjat felajzani,
a nyilat róla ellőni, de pusztán felemelni sem.
Mutasd meg, nagy hatalmú bölcs, ennek a két királyfinak
ezt a csodálatos fegyvert, legelsőt minden íj között!"

A remeték oroszlánja meghallgatta figyelmesen,
és szólt buzdítva Rámának: "Nézd meg az íjat, gyermekem!"

Mestere engedelmével leemelte a Raghu-sarj
az íjat rejtő ládáról a fedelet, és így beszélt:
"Ezt a csodálatos, pompás íjat kezembe fogjam-e,
s megpróbáljam felajzani, azután megfeszíteni?"

"Rajta, Ráma!" - kiáltotta a király, s bólintott a bölcs.
Ráma az óriás íjat megmarkolta középen, és
a nézők szemeláttára felkapta játszi könnyedén.
Mosolyogva felajzotta Siva íján az ideget,
s meghúzta oly erővel, hogy félkörbe hajlott meg az íj.
Ekkor középen kettétört kezében Siva fegyvere.
Mennydörgés erejű, szörnyű, rémes reccsenés hallatott,
mintha a széles föld rengne, kettéhasadna sziklabérc.
Elkábultak a vad zajtól, s földre buktak az emberek,
csak Dzsanaka maradt talpon, s a remete, s a két fiú.
Mikor a nép magához tért, a dolgot felfogó király
meghajolt összetett kézzel a bölcsek tigrise előtt:
"Szentség, látom vitézségét dicső Ráma királyfinak.
Nem hittem volna, hogy képes ily csodás tettre bárki is.
Dzsanaka nemzetségének dicsőségét növelje hát
a házasság is: Rámához adom Szítát, leányomat.
Szavam, mit szóltam, áll: »Szítá a győztes pályadíja lesz.«
Lelkemnél kedvesebb lányom legyen a Ráma hitvese!
Most engedelmedet kérem, szent pap, hogy indulhassanak
hírvivőim Ajódhjába gyors lovak vonta kocsikon,
meghívni birodalmamba Dasarathát, a nagy királyt,
az esküvőre, mert Szítá a győztes pályadíja lett."

"Legyen!" - felelt Visvámitra, és ekkor Dzsanaka király
bölcs tanácsosait küldte, hogy Ajódhjába menjenek.

68-69.

A hírvivők elindultak. Úton tölt három éjjelük.
Fáradt lovakkal érkeztek Ajódhjába negyed napon.
A trón elé bocsátották őket, s tiszteletteljesen,
ékes szóval jelentették fejedelmük üzenetét.
A követek szavát hallva, Dasaratha örömre gyúlt,
s Szumantrát, kocsihajtóját szólította maga elé:
"Kincstárnokaimat hívd be! Hozzanak drága kincseket,
rakodjanak meg ékkővel, és tüstént útra keljenek!
Lábuk nyomába induljon négy-erejű, egész hadam,
és fogjatok be legszebbik kocsimba: én is indulok."

Uruk parancsszavát véve, útra készült a hadsereg,
s útnak indult. Előttük ment papjaival a föld ura.
Négy napi út leteltével Vidéha-földre értek el.
Dzsanaka hírüket vette, és fogadta vendégeit.
Vidám szóval köszöntötte az agg királyt, Dasarathát:
"Üdv jöttödön, mahárádzsa! Érkezésed öröm nekem!
Holnap reggel, ha megtörtént a pirkadati áldozat,
a papok segedelmével te irányítsd az esküvőt!
Boldogan adom Rámához nőül Szítát, leányomat,
és Úrmilát, testvérhúgát, Laksmanához, ha akarod."

72.

Mikor végzett beszédével Vidéha-föld vitéz ura,
Visvámitra Vaszisthával így vette tőle át a szót:
"Mérhetetlen dicsőségű a Vidéha-királycsalád
és a nagy Raghu-nemzetség; nincs más, hozzájuk fogható.
Méltó e két nem egymáshoz; nemes és illő lesz a frigy,
ha nejéül veszi Ráma Szítát, s Laksmana Úrmilát.
Ám szavamat tovább fűzöm, hallgass meg, férfiak ura!
Testvéröcséd a nép-őrző, törvény-őrző Kusadhvadzsa.
Neki is van két szépséges, hajadon leány-gyermeke.
Legyen e két lány Bharata és Satrughna hites neje!"
Visvámitra Vaszisthával egyetértésben így beszélt,
s Dzsanaka összetett kézzel és örvendve igent felelt:
"Tudom, hatalmas és gazdag család sarja a két vitéz,
s amire szavatok buzdít, örvendetes a kapcsolat.
Úgy legyen, ahogyan szóltok! Testvéröcsém leányait
Bharata s öccse, Satrughna, méltók elnyerni hitvesül.
A négy királyfi egyszerre vezessen négy királyleányt
az áldozati oltártűz körül a szertartás szerint!"

73.

Szerencsés csillagállású napon a négy vitéz fiút
dúsan felékesítették. Rámára diadém került.
Vaszistha fellobbantotta az oltáron a szent tüzet,
s az előírt imák mellett öntött rá olvasztott vajat.
Majd elővezették Szítát, ékszereivel ékesen,
s a férfiak oroszlánja az áldozati tűz előtt
Ráma elé állította lányát, s Rámához így beszélt:
"Ez lányom, Szítá. Törvényben veled járó nejed gyanánt
vedd át most tőlem, és fogd a kezét kezedbe, mint szokás.
Legyen férjéhez hűséges. Mint árnyékod, kövessen úgy!"

"Üdv, üdv, üdv!" szóval ujjongtak a remeték s a szent papok,
míg szentelt vizet öntött az új pár kezére a király.
Miután így a szertartás vizével és igéivel
átadta Szítát, folytatta az örvendő uralkodó:
"Laksmana, jőjj te is! Vedd át tőlem lányomat, Úrmilát,
és fogd kezedbe a kezét, míg tart az üdvös pillanat!"

Majd Bharatához is fordult serkentő szóval Dzsanaka:
"Jőjj, Raghu-nemzetség dísze! Fogd kézbe Mánaví kezét!"

Majd szólította Satrughnát Vidéha-föld erős ura:
"Srutakírti kezét fogd meg, igaz lelkű, nemes vitéz!"

A szólításnak engedve, a négy királyleány kezét
illőn kézzel érintette a négy testvér királyfiú,
és hitvesükkel háromszor megkerülték jobbkéz felől
az oltárt, a királyt és a szertartást végző papokat.
Majd szállásukra tértek meg a boldog ifjú házasok,
s gyönyörködő pillantással kísérte őket a király.

77.

A homály eloszoltával Visvámitra, a papi bölcs,
búcsút vett a királyoktól, s az északi hegyekbe tért.
Utána nem időzött ott Ajódhjá ura sem soká:
fiaival együtt indult, illő búcsúzkodás után.
Zászlók és lobogók lengtek, zeneszerszámok hangja szólt,
fellocsolt, tiszta utcákon virágszirom-szőnyeg feküdt,
ura jöttének örvendő nép ujjongott mindenfelé,
mikor övéihez megtért székvárosába a király.
Az új hitveseket várta a hárem minden asszonya,
Kausaljá és Szumitrá is, s a karcsú Kaikéjí velük.
Azok selyem ruhájukban, drágakövekkel ékesen
siettek a szentélyekben áldozattal borulni le,
majd üdvözöltek mindenkit, akit üdvözlet illetett,
és szüntelen vigasságban lakoztak férjük oldalán.

Így telt-múlt az idő. Egyszer egy szép napon Dasaratha
magához hívta Kaikéjí fiát, Bharatát, s így beszélt:
"Fiam, érted jött nagybátyád, Judhádzsit, a híres vitéz,
hogy Kékaja hazájába vigyen magával, gyermekem."

Atyja parancsszavát hallva, a Kaikéji-fi Bharata
Satrughnával együtt készült, hogy nagyatyját keresse fel.
Búcsút vett édesapjától és három anyjától a hős,
s Rámától, testvérbátyjától, és ment Satrughna is vele.
A hős Judhádzsit örvendett, hogy két hős öccse megy vele,
és végtelenül örvendett atyja, hogy velük érkezett.
Két öccsük eltávoztával Ráma és vele Laksmana
oly tisztelettel szolgálták atyjukat, mint az Ég urát.
Ráma számára törvény volt atyjának minden óhaja,
és birodalma üdvére intézte népe dolgait.
Így Ráma bölcsességének örült minden alattvaló,
papok, polgárok, és vélük atyja, vitéz Dasaratha.
Szítája oldalán Ráma nagy boldogságban élt soká,
s Szítá szívében is férje sokszorosan erősödött.
Férje szívében-elrejtett, kívül-titkolt vágyait is
sejtette szívével Szítá, a földre szállt Szépség maga.