92-108.

Hallva a vereség hírét, Rávana tanácsosai
jelentették királyuknak azonnal a hallottakat:
"Urunk, megölte párharcban fiadat Szumitrá fia
Vibhísana segélyével az egész had szeme előtt."

Az iszonyú, szivet-tépő halálhírre a ráksasza
eszméletét veszítette, és kábultan hevert soká.
Mikor végre magához tért az éjben-kószálók ura,
el-elfúló panasz-szóban tört ki keserves bánata:
"Jaj, ráksaszák oroszlánja, jaj, nagy dicsőségű fiam!
Győztes voltál magán Indrán, s egy halandó leverhetett!
Nyílvesszőid megfékeznék a Halált és a Végzetet,
a Himálaját átfúrnák, s erőt vett rajtad Laksmana!
Immár nyugodtan alhatnak az égi szentek, istenek,
a szellemek, világőrök: Indradzsittól nincs több veszély.
Fiammal megkevesbedve, ez a teljes Három Világ,
a Föld, hegyekkel, erdőkkel, számomra puszta űr maradt."

Ekkor a végtelen gyászban vergődő, bánatos király
trónjára ült tróntermében, s mint sebzett oroszlán, nyögött.
Fia halálán gyötrődve, hadserege vezéreit
könyörgőn összetett kézzel kérlelte az uralkodó:
"Induljatok minden lóval, elefánttal mindannyian,
minden gyors paripák vonta harcszekérrel induljatok!
Vegyétek mind körül Rámát, hogy ne menthesse életét!
Nyílzáport rá, mint víz-záport a víz-árasztó fellegek!
Magam is veletek tartok, és cafatokra szaggatom
testét hegyes nyílvesszőkkel életet-oltó, nagy csatán."

Királyuk utasítását megfogadták a ráksaszák,
s hullámzó csatasorban mind kirontottak gyors kocsikon.
Gyors paripáit hajszolva Rávana is kivágtatott
azon a kapun át, melynél Rámát tudta, és Laksmanát.
Őrjöngve rájuk támadt, és arany-díszes nyilaival
véres mészárlást vitt végbe a majmok és medvék között.
Tömérdek ráncosképűnek fejét szelte le Rávana,
tömérdek szívet átszúrt és kiszúrt tömérdek sok szemet.
Mikor a majmok elhulltát észlelte Raghu magzata,
hogy Rávanát megállítsa, harcrakészen elébe állt.
Megragadta, felajzotta, megfeszítette kézívét,
a pattanót, a pendülőt, a földet is kettészelőt,
és rettentő nyílzáporral árasztotta el ellenét.
Rávana, kocsiján állva, most Ráma felé vágtatott,
mint a Nap-felfaló démon az égi Fény-adó felé.
Kocsijáról úgy paskolta villámsebes nyilaival,
mint záporukkal kősziklát a villám-szóró fellegek.
"Rávana kocsiról harcol, Ráma gyalog a földön áll,
a küzdelem egyenlőtlen!" - mondták szellemek, istenek.
E figyelmeztető szóra a mennylakók dicső ura,
a magasságos Indra úr kocsihajtóját küldte le:
"Mátali, sebesen szállj le a földre az én kocsimon;
az ég üdvéért ültesd fel a gyalogszerrel harcolót!"

Az égiek királyának parancsát véve, Mátali
befogta a fakókat a kocsiba pillanat alatt,
s amint a nagy fenségű úr óhajtotta, kocsira szállt,
és az égből alászállva, repült gyorsan Ráma felé.
Kezében ösztökéjével megállt a Raghu-sarj előtt
Mátali, és köszöntötte összetett kézzel a vitézt:
"Ráma, ezt a kocsit küldi tenéked az Ezerszemű,
hogy győzelemre szállj fel rá, és verd le ellenfeledet!
Itt van tűzfényű mellvértje, itt van folttalan gerelye,
itt van az íja, itt vannak napsugár-fényű nyilai.
Jőjj, és e kocsin harcolva öld meg Rávana ráksaszát;
én leszek kocsihajtód, mint Indrának a démon-tusán."

Viszonozta köszöntését és körbejárta a kocsit
Ráma, főhajtva, és felszállt, mint mennyboltra a Fény Ura.
Hajmeresztő, csodás párbaj lángolt fel a két nagy kocsin
az erős karú Ráma és a ráksasza-király között.
Szellem-nyilakkal védte ki Rávana szellem-nyilait,
isten-nyilakkal védte ki Rávana isten-nyilait.
Szörnyű haragra gerjedt az éjszakában-járók ura,
s a leghatalmasabb, rémes ráksasza-nyilat lőtte ki.
Elröppentek az íjról az arannyal futtatott nyilak,
s halálos mérgű kígyókká válva, szálltak Ráma felé,
füstöt okádva és lángot tátott, parázsló szájukon.
A harcmező fölött szálló hüllő-had ellen pajzs gyanánt
Ráma íjára helyezte a Keselyűkirály nyilát.
Aranytollú, lángnyelv-fényű, surrogva szálló nyilai
arany keselyűkké váltak, úgy csaptak a kígyókra le.
Valamennyi sebes röptű, kígyó-testű, mérges nyilat
felfalták keselyű-testű, varázserejű nyilai.
Rávana bősz üvöltéssel nehéz dárdáját kapta fel,
megcsóválta, és így szórta fenyegetőző átkait:
"Öcséd-támogatott Ráma! Haragomnak tüzét viszi
e villám-erejű dárda, s kioltja hitvány életed!
Elesett ráksaszák mellé fektetlek le hamarosan
a harcmező porondjára, harcban megtörve dölyfödet."
Az óriási, félelmes süvöltéssel közeledő
dárdára Ráma villámgyors nyilak özönét lőtte ki.
Ám megfeszített íjáról kiröppenő, gyors vesszeit
a dárda porrá égette, mint erdőtűz a madarat.
Nyilai elhamvasztása felbőszítette a vitézt,
és a nagy Indra küldötte isten-gerelyt ragadta fel.
A gerely elröpült, és a ráksasza-dárdára zuhant;
a szörnyű dárda kettétört, és fényét vesztve, földre hullt.
Ekkor a Raghu-nemzetség éke, Dasaratha fia,
éles hegyű, kígyóméreg tüzű nyílvesszőt vett elő,
s leszelte vele Rávana fülbevalós, büszke fejét.
Ám ugyanolyan másik fej jelent meg a leszelt helyén.
A gyors kezű, gyorsan döntő, gyorsan cselekvő Raghu-sarj
újabb nyíllal lemetszette a kinőtt második fejet.
Alig végzett a másikkal, helyére nőtt a harmadik.
Villámsebes, hegyes nyíllal levágta ezt a fejet is.
Százszor vágta le sorjában az újra növő fejeket,
de Rávanából ekkor sem fogyott el az élet-erő.
Mátali figyelmeztette a hasztalanul fáradót:
"Miért bajlódsz a fejjel, hős, ha látod, hogy nem bírsz vele?
A Teremtő nyilát lődd rá! Csupán az pusztíthatja el.
Az istenek-jövendőlte végzet perce elérkezett."

Segítője tanácsára elővette a Raghu-sarj
azt a sziszegő kígyóhoz hasonlatos, izzó nyilat,
melyet egykor Agasztjától, a szent remetétől kapott.
Valaha Indra részére alkotta Brahmá a nyilat,
hogy hatalma alá hajtsa a Három Világot vele.
A Szél volt a nagy nyíl tolla, hegye a Nap volt és a Tűz,
teste az Ég volt, és súlyát a Méru hegye adta meg.
A nagy nyílra a hős Ráma bűvigékkel ráolvasott,
és a Védák-előírta módon íjára tette fel.
Amikor az a páratlan nyíl a Ráma íjához ért,
megrezzent minden élőlény, mélyéig megrendült a föld.
Ívbe görbítve kézíját, teljes erővel lőtte ki
Ráma a szörnyű nyílvesszőt, a tagokat-megszaggatót.
A villám-erejű kézből villámsebesen kirepült,
s Rávanára csapott, mint a Végzet, kivédhetetlenül.
Az eltéríthetetlen nyíl mellén érte a ráksaszát,
s halált-hozó döfésével átfúrta a gonosz szivét.
A halálra sebzett szörnynek kezéből egyszerre kihullt
íja és nyila, s elhagyta lehellete és élete.
A fényét s életét vesztett test súlyos eséssel zuhant
a földre kocsijáról, mint villám-sújtotta démonok.
Földrezuhanta láttán az életben maradt ráksaszák
tébolyultan futottak szét vezér nélkül mindenfelé,
míg a majmok fatörzsekkel sulykolták a futók hadát.
Nyomorultul szétszóródva, jajgatva, gyámoltalanul,
nyomukban üldözőikkel menekültek Lanká felé.
A majmok Ráma győzelmét és Rávana gyalázatát
harsogták vígan, ujjongva, a diadaltól ittasan.
A levegőben megdöndült az égi dob édes szava,
és égi illatot hordó, hűsítő szél lengedezett.
Hang zendült fel a mennybolton, dícsérő ének hangja szólt:
"Jól van, jól van!" magasztalták Rámát magasztos istenek.

109-111.

Halálos harcban elhullott bátyja mellett Vibhísanát
a fájdalom elöntötte, s jajszóban tört ki bánata:
"Vitéz, okos, nagy hírű hős, teendőidet ismerő,
most drága nyoszolyák helyett leroskadva porban heversz,
ékszerrel ékes karodat széttárva mozdulatlanul.
Fejedről drágakő-díszes fejéked messze elgurult.
Amit régen megmondottam, látod, most bekövetkezett,
mert elvakult, mohó vágyban nem fogadtad tanácsomat.
Lehullt a Nap az égboltról, a hűs Hold elhomályosult,
kihamvadott a tűz lángja, megbénult minden hősi tett."

Szelíden csillapította Ráma szava a gyászolót:
"A harcosok törvényének engedve halt meg; ne sirasd!
Csatában remegett tőle Indra és a Három Világ,
ám ideje lejártával távozni kellett neki is.
Harcokban szüntelen győztes hőst még sohasem szült a Föld:
most ő ejti el ellenét, most ellenétől esik el.
Fontold meg ezt, és gyötrelmed csillapítsd; elég volt a gyász!
Csupán egyre legyen gondod: végső teendő vár reád."

Erőt vett bánatán, s indult törvény-tudón Vibhísana,
hogy az utolsó szertartást bátyjáért ő végezze el.
Visszatért újra Lankába a legbölcsebbik ráksasza,
és bemutatta nagy gonddal Rávana tűz-áldozatát.
Illatos áloé-fából gyújtották az oltár tüzét,
nemes szantálfát, sokféle füstölőszert raktak reá,
korallt, drágakövet, gyöngyöt szórtak fölé bőségesen.
Aranyos gyaloghintóra fektették fel a lenruhás
ráksasza-király holttestét könny-áztatott arcú papok,
majd a tarka virágokkal és zászlókkal pompázatos
gyaloghintót a vállukra emelték, s míg a zene szólt,
és dalnokok magasztalták az elhúnyt király tetteit,
a menet Dél felé indult. Vibhísana haladt elől.
Zokogva a nyomában ment a hárem minden asszonya;
siettek, bár a bánattól rogyadoztak lépéseik.
Egy téres helyen állott meg a Rávanát vivő menet,
s a kezükben hozott szantál- és usíra-hasábokat
máglyába rakták bánkódva, gazella-bőrrel fedve be.
Délkeletre a máglyától oltárt emeltek, és tüzén
az ősöknek mutattak be páratlan dús áldozatot,
majd Vibhísana gyújtotta meg a máglyát a test alatt.
Fürdéssel megtisztultak mind, és szézámmal kevert vizet
öntöttek hagyomány szerint, halotti áldozat gyanánt.
Vibhísana vigasztalta a zokogó özvegyeket:
"Térjetek vissza Lankába!" - s hazatértek az asszonyok.
A szertartást bevégezve, s hazaküldve a háremet,
Rámához sietett ismét, és főt hajtott Vibhísana.
Ráma, és vele Szugríva, Laksmana s az egész sereg
Rávana vesztén ujjongott, mint Indra Vritra démonén.

112.

Ráma az Indra-küldötte, tűz-ragyogású, nagy kocsit
visszaküldte, és búcsút vett tisztelettel Mátalitól.
Az istenek királyának kocsihajtója, Mátali,
Rámától elköszönt, felszállt, és felrepült az ég felé.
Most megölelte Szugrívát s Laksmanát Ráma boldogan,
s hódoló majom-sorfal közt indultak a tábor felé.
A táborba megérkezve, Ráma megkérte Laksmanát:
"Kend fel Vibhísanát Lanká fejedelmévé, kedvesem;
megérdemli a hűségért, amellyel sok jót tett nekünk."

A vitéz lelkű Raghu-sarj szavára Szumitrá fia
nagy örömmel felelt: "Úgy lesz!" - s arany korsót hozott elő,
gyorslábú fákon-ugrálók kezébe adta az edényt,
s meghagyta, hogy a tengerből merítsenek belé vizet.
A gondolat-sebes majmok vízért indultak szaporán,
s egyhamar visszaérkeztek, hozták a friss tengervizet.
Fényes trónusra ültette most Laksmana Vibhísanát,
fogta a színarany korsót, és felkente a ráksaszát
Lanká mahárádzsájává az összes ráksaszák előtt.
Vibhísanát trónon látva Lanká felkent királyaként,
végtelenül megörvendett a két hős lelkű Raghu-sarj.
Összetett kézzel ott állott a hegynagyságú Hanumán,
főt hajtva illendőn. Ráma hozzá intézte most szavát:
"Vibhísana királyt kérd meg, hogy bocsásson be, kedvesem.
Keresd fel Szítát Lankában, és mondj neki üdvözletet.
Add hírül a királynénak, hogy jól vannak szerettei,
s beszéld el, bölcs beszédű, hogy Rávana harcban elesett."
Ráma utasítására Hanumán, a Szél gyors fia,
Lankába ment. Alázattal köszöntötték a ráksaszák.
Lankában engedelmet kért Vibhísanától Hanumán,
majd engedelmét elnyerve, a lugasba iparkodott.
Egy fa tövében állt Szítá, csüggedten, ápolatlanul;
rút ráksaszík övezték, mint szörny-sanyargatta csillagot.
Meghajolva köszöntötte, tisztelettel lépett elé.
Szítá hallgatagon nézte, hogy ki közeledik felé,
majd közelről felismerte Hanumánt, s megörült neki.
Szítá derült arcát látva, az ugráló-nép tigrise
Ráma üzenetét híven megismételte szó szerint:
"Vidéha-királylány, tudd meg, hogy jól vannak szeretteid.
Üdvöt kíván neked férjed, aki legyőzte a gonoszt.
A majmok segedelmével, Vibhísanával oldalán,
öccse támogatásával megölte a gaz Rávanát.
Ne bántson többé, hogy az ő hajlékában tartózkodol:
Vibhísana uralmában áll immár Lanká szigete.
Nyugalmad visszatérhet, mert saját házadban lakozol.
Férjed is nemsoká eljön, látásodra vágyakozik."

A váratlan boldogságtól Szítában elakadt a szó;
a telihold-fényű arcút megnémította az öröm.
Elcsodálkozva kérdezte a szótlan Szítát Hanumán:
"Királyasszony, mondd, min töprengsz? Miért nem válaszolsz
nekem?"

A Törvény útjain járó hitves erőt vett könnyein,
s a végtelen boldogságtól elcsukló hangon így felelt:
"A győzelem örömhíre eláradt egész lelkemen;
érzéseim elöntöttek, és elfojtották szavamat.
Bárhogy keresnék, nem látok senkit, majmok-legjobbika,
akit hozzád hasonlítsak, mint bátorító hírhozót.
Ezernyi drágakő és gyöngy, arany és ezüst halmaza,
Három Világ birtoklása nem ér annyit, mint ez a szó."

Hanumán vidám kedvében tovább folytatta szavait,
összetett kézzel, illendőn fejet hajtva a hölgy előtt:
"Soká gyötörtek, bántottak ezek a rusnya ráksaszík;
most szíves engedelmeddel valamennyit legyilkolom."

Ámde az irgalmas szívű, baj-sújtotton könyörülő
mérlegelte, mit is mondjon, s elgondolkozva válaszolt:
"Más hatalma alatt álló, másnak engedelmeskedő,
parancsra cselekvő szolgák nem érdemelnek büntetést.
A Sors hullámzik, és nyilván előző életem során
elkövetett hibákért ért mindez; oka magam vagyok."

Szítá bölcs válaszát hallva, a bölcs beszédű Hanumán
elismerőn magasztalta Ráma hibátlan hitvesét:
"Úrnőm, méltó vagy férjedhez: erényes, törvény-ismerő.
Okultam szavaidból. Most megyek, mert Ráma vár reám.
Telihold arcú Rámát még ma meglátod, övéi közt;
mellette állnak, míg földön hevernek ellenségei."

Búcsút vett Szítától, aki fénylett, mint a Szépség maga,
és indult vissza Rámához a Szél nagy erejű fia.

114.

Lótuszszirom szemű Rámát, a legkiválóbb nyíllövőt,
köszöntötte az ugrálva-járó, s örömmel így beszélt:
"Akiért hadba indultunk, aki célod gyümölcse volt,
bánat-perzselte Szítá vár, hogy láthasson, uralkodó!"

E szavak hallatán Ráma, legbölcsebb törvény-ismerő,
hosszasan elgondolkozott, szeme elfátyolosodott.
Földre szegzett tekintettel állt, majd így szólította meg
felsóhajtva a mellette álló, nemes Vibhísanát:
"Fürösszék meg fejét s testét, illatosítsák kenetek,
és ékszerekkel ékítve hozzák elém hitvesemet!"

Vibhísana elindult, és a ráksaszák-emelte, szép
gyaloghintóra ültette a Vidéha-királyleányt,
s népes ráksasza-őrséggel kísérte Rámához nejét.
Mikor nejét viszontlátta hosszú raboskodás után,
a harag, öröm és bánat elöntötte a férj szivét.
Míg lefátyolozott hintón közeledett a szép szemű,
tépelődve, nehéz gondban, kedvetlenül szólt hitvese:
"Szerencsétlenség, bánat, harc és férj-választás idején,
esküvőn és áldozatnál arcát mutathatja a nő.
Őt szerencsétlenség érte, nehéz bánat gyötörte meg,
nem szégyen, ha arcát látják, főként az én színem előtt.
Szálljon hát le a hintóról, gyalog közeledjék felém,
minden erdőlakó lássa Szítá arcát fedetlenül!"

Vibhísana megdöbbent, de megtette Ráma óhaját,
és komoran, fejet hajtva vezette férjéhez nejét.
Laksmana, s vele Szugríva, és velük Hanumán majom
értetlenül, csodálkozva figyelte, Ráma mit kíván.
Lassan, szégyenkezésében tétova léptekkel haladt
Vibhísana nyomában a megalázott királyleány.
Szerelemmel, alázattal, csodálkozva, de boldogan
tekintett férje arcába fényesebb arcú, hű neje.

115.

Ráma elnézte mellette álló, alázatos nejét,
és szíve titkos érzését szavakban így öntötte ki:
"Legyőztem ellenfelemet, rabságodból kihoztalak,
leróttam magammal szemben férfi-kötelességemet.
Megtoroltam a sérelmet, lemostam a gyalázatot,
ellenségem halálával együtt meghalt szégyenem is.
A ráksasza csellel vitt el, mikor magadra hagytalak;
csapást mért rám a Végzet, de én legyőztem a Végzetet.
Hanumáné a dícséret, kinek tette gyümölcsbe ért:
az óceánt átugrotta, feldúlta Lanká városát.
Vitézül harcolt Szugríva, és bölcs tanácsokat adott;
hadnépe hősi harcának gyümölcse lett e diadal.
Megteremte gyümölcsét bölcs Vibhísana hűsége is,
aki rossz útra tért bátyját elhagyva, oldalamra állt.
Kedvesem, tudd meg - üdv néked! - hogy a harc fáradalmait
nem teéretted álltam ki, nem érted hívtam társakat,
csak hogy nevem megőrizzem, elkerüljem a megvetést,
és a nemzetségem hírén esett csorbát jóvá tegyem.
Kétkednem kell erényedben, s ezért ahogy előttem állsz,
oly gyűlölettel nézek rád, mint mécslángra a szembeteg.
Dzsanaka lánya, távozhatsz; én téged eltaszítalak;
előtted áll a tíz égtáj; nekem több dolgom nincs veled.
Akadhat-e nemes férfi, kit elkábít a szerelem,
s visszafogadja más férfi házában lakó asszonyát?
Hogyan fogadjalak vissza téged, akit beszennyezett
Rávana ölelő karja, megfertőzött tekintete?"

116.

A zordon, haragos Ráma hajmeresztő szavaitól
megtántorodott, elkábult a Vidéha-királyleány.
Férje irtózatos vádját hallva a néptömeg előtt,
szégyenében lehajtotta fejét Dzsanaka gyermeke.
Majd letörölte arcáról özönnel ömlő könnyeit,
s halkan, akadozó szóval, a rágalomra így felelt:
"Vitéz, mivel szolgáltam rá, hogy durva, fület szaggató
váddal illess, mint becstelen férfi becstelen asszonyát?
Nem igaz az, amit rólam feltételezel, Raghu-sarj.
Átokkal esküszöm néked életemre; higgyél nekem!
Ha idegen kar érintett, nem én akartam ezt, uram,
és nem a buja vágy bírt rá; a Sors volt benne a hibás.
Csak szívem volt hatalmamban, s ez egyedül nálam maradt;
védőm, oltalmazóm nem volt, így elrabolták testemet.
Ha kölcsönös szerelmünk és hosszú együttlétünk alatt
nem ismertél meg igazán, inkább választom a halált."

Így szólt zokogva, könnyekbe fúló hangon a szenvedő,
azután Laksmanát kérte, aki szótlan, csüggedten állt:
"Szumitrá fia, rakj máglyát; gyógyírom nem maradt egyéb;
igaztalan gyanú vádja úgyis elevenen megölt."

Szítá panaszszavát hallva, az ellenség-ölő vitéz
nehéz bánat bilincsében nézett Rámára: mit tegyen?
Ám arcáról leolvasta, hogy bátyja egyetért vele,
és ekkor máglyát rakatott Szítának Szumitrá fia.
Nem mert senki se Rámához szólni, vagy rátekinteni,
mert iszonyatos volt arca, mint a könyörtelen Halál.
Tisztelettel körüljárta földre szegzett szemű urát
Szítá, s a lobogó lánggal égő tűzhöz közeledett.
Áhítattal fejet hajtott az istenek s papok felé,
s összekulcsolt tenyérrel szólt az Áldozat-nyelő előtt:
"Ahogy a szívem férjemtől egy percre el nem tántorult,
úgy fogadjon oltalmába a Tűz, a mindent ismerő!
Ahogy szeplőtlen élettel gondol rólam rosszat uram,
úgy fogadjon oltalmába a Tűz, a mindent ismerő!"

Meghajolva körüljárta Szítá az Áldozat-vivőt,
s az izzó, lobogó lángba lépett nyugodtan, biztosan.
Felsírt zokogva minden nő, a lángözönben látva őt,
mint átok-sújtott tündérlányt, ki égből pokolra zuhan.

118.

Ám ekkor a magasztos Tűz testi alakban megjelent,
és Szítát karja közt tartva, szétszórta a máglya tüzét.
Ráma karjába helyezte nejét a Tűz fényes ura,
és így beszélt hozzá, minden rejtett dolog tudójaként:
"Ez a te hitvesed, Ráma! Nem találsz benne semmi bűnt.
Sem gondolattal, sem szóval, sem szívének vágyaival,
sem szemével nem vált hozzád hűtlenné hűséges nejed.
Elhagyatva reád gondolt Rávana háremében is,
ahol vérszomjas, fertelmes ráksaszík voltak őrei,
és csábítást, fenyegetést, gúnyt kellett elviselnie.
Egész lelke tenálad volt, meg sem látta a ráksaszát.
Vedd vissza bűntelen, tiszta, igaz lelkű hitvesedet,
egy zokszóval se illessed! Én parancsolom ezt neked!"

Örömtől fátyolos szemmel hallgatta Ráma az igét,
s minden dolgok tanújának törvénytudóan válaszolt:
"Csupán próbára volt szükség az emberek szeme előtt,
mert a ráksasza házában Szítá soká tartózkodott.
»Mint a gyermek, olyan balga Ráma, Dasaratha fia!«
- így beszélt volna mindenki, ha a gyanút nem űzöm el.
Én nem kétlettem, hogy Szítá, Dzsanaka lánya, hitvesem,
egyedül nekem őrizte érzését, gondolatait.
Tudom, a szép szeműt védte erényének izzó tüze,
s Rávana meg se sérthette, mint partjait az óceán.
Tisztán, szeplőtlen áll Szítá Három Világ színe előtt,
s én nem válhatok el tőle, mint fényétől a Fény-adó."

120.

Ekkor Kuvéra és Jama, és az ősök szellemei,
és az Ezerszemű Indra, és Varuna, a Víz ura,
és a Háromszemű Isten, a bika-zászlós Siva úr,
és a világ Teremtője, Brahmá, az örök Ősatya,
az égből leereszkedtek nap-csillogású kocsikon,
s a földre szállva Lankában, megjelentek Ráma előtt.
Indra az összetett kézzel állóhoz kegyesen beszélt:
"Nem ok nélkül mutatkoztunk előtted, férfiak feje!
Mondd ki, amit szíved kíván; az Ég elégedett veled!"

Az istenek királyának kegyet-adó szavaira
egész lelkét elárasztó hálával válaszolt a hős:
"Ha örömed telik bennem, magasztos mennylakók ura,
szóval szólok, s szavam váljék valóra, szavatok szerint.
Akik értem vitéz harcban Jama lakába mentek át,
támadjanak fel mindnyájan, nyerjék vissza életüket!"

A Raghu-nem nemes sarja kegyet kérő szavaira
szívet-vidító válasszal így válaszolt az Ég Ura:
"Páratlan kegy, amit kértél, Raghu-nemzetség ékszere,
ám én kétszer sosem szólok; teljesüljön be óhajod!
A levágott fejű-lábú medvék és hosszú-farkúak,
akik csatában elhulltak, támadjanak életre mind!
Ép testtel és sebek nélkül, jobb erőben, mint valaha,
mintha most kelne álmából, éledjen fel minden majom!
Gyümölcsérés-időn túl is tarkáll nekik gyümölcs a fán,
a hőségben se szárad ki nekik a bővizű folyó!"
Ekkor mind talpra ugrottak a majmok, mint az ébredők,
és csodálkozva, ámulva néztek körül: "Mi ez? Mi ez?"
A Száz-áldozatú Indra a két hőstől elbúcsúzott,
s vidáman égbe szálltak fel kocsijukon az istenek.
Ráma búcsút kiáltott a távozó mennylakók felé,
majd nyugovást parancsolt a seregnek a két Raghu-sarj.

121-122.

Amikor Ráma felserkent az éji pihenő után,
főt hajtva, üdvkívánsággal köszöntötte Vibhísana:
"Illatos kenetek, fürdők, díszruhák, fényes ékszerek,
szantálpor, csodaszép tarka virágfűzérek, gyöngysorok,
és a felékítésben járatos, lótusz-szemű nők
szolgálatodra állnak, hogy illőn felöltöztessenek."
A Raghu-nemzetség dísze Vibhísanának így felelt:
"Üdítsétek fel fürdővel Szugrívát és a majmokat,
mert fáradalmat értem tűrt a pompához szokott király.
Reám vár a nemes herceg, az igaz lelkű Bharata;
nélküle nem öröm nékem a fürdés, ruha, ékszerek.
Arra gondolj, hogyan jussak Ajódhjába minél elébb,
mert járhatatlanul hosszú, fáradságos a visszaút."

Vibhísana a kérdésre eloszlatta aggályait:
"Egy nap alatt eljuttatlak városodba, király fia.
Egykor Kuvéra bátyámtól a vad erejű Rávana
elragadta gondolattal hajtott, nagy varázskocsiját,
a csodás égi járművet, Nap-ragyogású Puspakát.
A te számodra őrizzük; indulásodhoz készen áll.
De ha kegyes akarsz lenni, és méltónak találsz reá,
ha elfogadsz barátodnak: maradj még itt egy ideig
Szítával, feleségeddel, s veletek öcséd, Laksmana,
hogy illőn kimutathassuk tiszteletünket, föld ura!"

Vibhísana beszédére a Raghu-sarj így válaszolt
a ráksaszák egész népe és a majom-sereg előtt:
"Elégnél elegendőbben megtiszteltél már eddig is
páratlan bölcs tanácsokkal, barátsággal s tettekkel is.
Bizonnyal nem tagadnám meg kérésedet, uralkodó,
de lelkem ösztökél, sürget, hogy megláthassam Bharatát,
aki egykor utánam jött a Csitrakúta hegyfokig,
és lábamhoz borult, kérve, hogy királyságát vegyem át.
Ráksaszák mahárádzsája, állítsd elő a Puspakát!
Teendőmet bevégeztem, Lankában nincs dolgom tovább."

A ráksasza-nép Indrája meghallgatta Ráma szavát,
s egy szavával előhívta az égi kocsit, Puspakát.
Amint a drágakő-díszes, ékes Puspaka megjelent,
szerető szóval így fordult Vibhísanához a vitéz:
"Megharcolt sok nehéz harcot velem minden erdőlakó;
tiszteld meg őket érettem minden kinccsel, Vibhísana!"

Eleget tett a kérésének a ráksasza, s a majmokat
sok hasznos dolog és ékkő garmadával halmozta el.
Ezután Ráma felszállt a csodás, nagy égi kocsira.
karjában tartva hűséges, szemérmetes, szép hitvesét.
Laksmana oldalán állt, s ő búcsúzóul a kocsiról
ilyen szavakat intézett Szugrívához s a többihez:
"Megtettétek a nagy tettet, erdőlakó barátaim;
mindnyájatoktól búcsúzom; békében térjetek haza!
Amit szerető hűség és segítő barátság tehet,
azt tőled én mind megkaptam, Szugríva, szótartó vitéz.
Hadseregeddel térj vissza Kiskindhába sietve most.
Vibhísana, tiéd Lanká. Uralkodj békén trónusán.
Uralmad meg nem ingatja az égiek hatalma sem.
Én indulok Ajódhjába, ahol atyám uralkodott.
Búcsúzom tőletek. Kérlek, hogy utamra bocsássatok."

Vibhísana és Szugríva, s a majom-had vezérei
összetett kézzel kérlelték a távozni szándékozót:
"Engedd meg, hogy veled menjünk Ajódhjába mi is, urunk!
Hadd járjuk be gyönyörködve szép ligeteit, erdeit!
Ha felkenésedet láttuk, s hódoltunk Kausaljá előtt,
nem időzünk soká nálad, hazatérünk mindannyian."

E szókra az igaz lelkű Ráma boldogan így felelt:
"Barátaimmal élvezni a hazatérés ünnepét,
Ajódhját így viszontlátni örömnél is nagyobb öröm."

Ekkor Szugríva és népe, Vibhísana s kísérete
ujjongva, boldogan felszállt a csodás égi kocsira.
Mikor mindnyájan fenn voltak, Kuvéra remek kocsija
Ráma parancsszavát hallva, a levegőbe felrepült.
A hattyúk vonta, tündöklő, levegőben szálló kocsin
Ráma örömtől úgy fénylett, mint Kuvéra, a Kincs Ura.

125.

Éppen letelt tizennégy év azon a napon, amikor
Ráma szeme elé tárult lentről Ajódhjá városa.
Töprengve végigjártatta tekintetét a majmokon,
azután Hanumán majmot utasítással látta el:
"Indulj gyorsan Ajódhjába, s tudd meg, erdőlakók feje,
hogy egészségnek örvend-e a király házanépe mind?
Bharatát üdv-kívánsággal köszöntsd nevemben, s értesítsd,
hogy utamon siker kísért engem, Szítát és Laksmanát.
Mondd el, hogyan rabolta el Szítát erővel Rávana,
hogyan győztünk a gaz rablón, arattunk fényes diadalt,
s megérkeztünk dicsőséggel, elkísértek barátaim.
Hiánytalanul mondd végig Bharatának e híreket.
Ha elbeszélted, jőjj vissza, s jelentsd meg pontosan nekem:
mikor Bharata ezt hallja, milyen arccal fogadja majd.
Mert könnyen elváltoztatja a szíveket a hatalom,
kincsektől-elefántoktól nyüzsgő királyság birtoka.
Ha látom, hogy uralmához ragaszkodik testvéröcsém,
ám kormányozza békében a széles földet ő tovább.
Ha kiismerted szándékát és szíve titkos óhaját,
térj vissza sebesen hozzám, amíg nem érünk közelebb."

Ráma utasítására a Szél fia, a nagy majom,
emberi alakot váltott, és indult Ajódhjá felé.
Az utat gyorsan megtette a sebes léptű Hanumán,
s elérte a Nandigráma felé vezető fák sorát,
alatta szép ruhás szép nők és gyermekek víg tömegét.
Ajódhjától kiáltásnyi távolságban, a fák alatt,
faháncs-köntösben, varkocsba font hajjal, mint a remeték,
megpillantotta testvére sorsát gyászoló Bharatát.
A két saru mögött ült és azok helyett uralkodott.
Hanumán összetett kézzel szólította meg a királyt:
"Annak hozom köszöntését, aki miatt te búslakodsz:
az őserdőbe száműzött, faháncs-ruhás testvéredét.
Örömhírrel jövök, felség! Bánkódásod ma véget ér.
Rámával, testvérbátyáddal még e napon találkozol.
Győzelmesen, barátoktól körülvéve közeledik.
Visszaszerezte elrablott nejét, leverte Rávanát."

Hanumán szavait hallva Kaikéjí fia, Bharata,
elkábult az örömtől, és a földön tüstént elzuhant.
Hamarosan magához tért, és boldog sóhajjal felállt,
és így beszélt a kedves hírt hozó hírnökhöz Bharata,
átölelve s örömkönnyel fürösztve a Vihar fiát:
"Akár isten, akár ember vagy, együttérző hírhozó,
a boldogító hírért vedd ajándékomat, kedvesem.
Százezer tehenet, s hozzá száz falut adományozok,
s tizenhat tiszta erkölcsű lányt feleségül, s kincseket.
Látom, a régi bölcsmondás igazsága valóra vált:
»Eléri száz év múltán is az embert az igaz öröm.«
De mondd, mindez hogyan történt? Ráma hogyan szövetkezett
az erdőben lakó néppel? Mely tájon? És mi volt oka?"

A Szél fia helyet foglalt a felkínált fű-vánkoson,
és elejétől elmondta a Rámával történteket.

127.

A boldogító hírekre az igaz lelkű Bharata
örömmel utasította Satrughnát, hogy készüljenek:
"Virágfüzérek ékítsék a város minden templomát,
s az összes istenek szobrát! Zendüljön harsány zeneszó!
Magasztaló dalnokok és régi regék regősei,
zeneszerszámot pengető örömleányok serege,
a királynék, tanácsosok, katonák és a bráhmanok
vonuljanak ki, meglátni a telihold arcú királyt!"

Eleget tett parancsának az ellenség-ölő vitéz,
és szolgáit ezerszámra szétküldözte mindenfelé:
"Mélységeket feltöltsetek, buckákat elsimítsatok,
az utat hó-hideg vízzel locsoljátok fel sebesen,
hintsétek be virágokkal, pörkölt rizst szórjatok reá,
virágfüzérrel, csokrokkal ékesítsék a házakat!"

Ezernyi lobogó-díszes, tomboló elefánton és
gyors paripákon, kocsikon vonultak ki Ráma elé,
s a gyalogosok ezrével követték a vitézeket.
Dasaratha háreméből minden asszony kocsira szállt,
illőn előre engedve Kausalját s Szumitrát vele.
Fejére tette bátyjának saruját ekkor Bharata,
és hófehér, virághímes napernyőt emeltek fölé,
aranyozott fogantyújú legyezőt tartva kétfelől.
Tanácsosai élén így ment a visszatérő elé,
s Nandigráma egész népe Rámát fogadni kivonult.
Bharata az utat nézte, és megkérdezte Hanumánt:
"Az ingatag majom-jellem belőled is kiütközött?
Bármerre nézek, nem látom Rámát, a győztes hadvezért,
s az erdők fán lakó népét sem találom semerre sem."

Bharata kétkedésére így válaszolt a Szél fia:
"Nézd ott a szüntelen termő, örök virágú fák sorát,
köröttük zsongó méhrajjal, Bharadvádzsa varázslatát!
Vezeklése jutalmául Indrától nyerte e kegyet,
és most ligete vendégli az egész majom-sereget.
És látod ott a távolban azt a holdfény-színű kocsit?
A kocsin áll a két testvér, a Vidéha-királyleány,
a majmok ura, Szugríva, és Vibhísana ráksasza."

Ekkor az egeket verte a harsogó örömzsivaj;
gyermekek, asszonyok, vének ujjongtak: "Ráma érkezett!"
Bharata meghajolt földig kocsin álló bátyja előtt,
aki úgy tündökölt ott fenn, mint kelő nap a hegytetőn.
Ekkor Ráma parancsára a hattyúk vonta, szélsebes,
csodálatos varázs-jármű a földre leereszkedett.
A nagy kocsira felhágott az igaz lelkű Bharata,
és testvére elé lépve, köszöntötte Rámát megint.
Ráma hosszú idő múltán szemei útjára jövő
öccsét karjába kulcsolta, és boldogan ölelte át.
Majd sok bút szenvedett, sápadt anyja elé lépett a hős,
és tisztelettel illette Kausaljá lábait feje.
Összetett kézzel ujjongott jöttén minden városlakó:
"Üdv jöttödön, nemes férfi, Kausaljá szíve öröme!"
Ekkor testvére saruját kezébe fogta Bharata,
saját kezével felhúzta lábára törvényt tisztelőn.
Ezután összetett kézzel így szólt Rámához Bharata:
"A rámbízott királyságot, mint letétet, visszaadom.
Dicsőséged hatalmával megtízszereztem birtokod.
Szemléld meg hadseregedet, kincstáradat, magtáradat!"

Ráma hűséges testvérét megindultan ölelte meg,
és remete-tanyájára indultak a csodás kocsin.
Hamarosan megérkeztek az egyszerű hajlék fölé.
A kocsiról leszállt Ráma, s vele egész kísérete,
s ekkor ilyen szóval fordult a pompás varázskocsihoz:
"A Kincsek Istenét hordozd ismét! Én elbocsátalak."

Rámától engedélyt nyerve, a varázslatos, nagy kocsi
észak felé szállt, és régi gazdájához megtért megint.

128.

Arca elé emelt kézzel hajolt meg ekkor Bharata,
s elsőszülött testvéréhez így beszélt Kaikéjí fia:
"Anyám szavának engedtél, s átadtad birodalmadat.
Most úgy, ahogyan átvettem, kezeidbe visszaadom.
Az erős bika távoztán a borjúra rakott igát,
a rám súlyosodó terhet nem bírom tovább hordani.
A világ lássa meg még ma királlyá felkenésedet!
A trónon tündökölj, mint az izzó sugarú déli nap!"

Ekkor Satrughna hívatta ügyes kezű borbélyait;
szakértelemmel és fürgén vették gondozásba fejét.
Megmosták és kifésülték Ráma varkocsba font haját.
Drága ruhákat adtak rá, nyakába koszorú került.
Szumantrát, kocsihajtóját hívta Satrughna ezután;
befogott, odahajtotta a fényes, csillogó kocsit.
Ráma felszállt. Megmarkolta a gyeplőszárat Bharata,
míg Satrughna fehér ernyőt tartott bátyjuk feje fölé,
és jakfark-legyezőjével legyezte Rámát Laksmana.
Csigakürtök rivalgása és dobok mennydörgése közt
haladt a nép oroszlánja a fényes paloták felé.
Amikor megpillantották Rámát Ajódhjá népei,
üdvkiáltással éltették. Fogadta köszöntésüket.
Az emberek követték a testvéreket vivő kocsit,
így érkezett az ünneplő, nyüzsgő városba a menet.
Ekkor Ráma vitéz öccse a majmok urát kérte meg:
"Ráma felkenetéséhez rendelj sebes futárokat!"

Négy leggyorsabb vezérének négy, drágakővel kirakott,
gyönggyel ékes arany korsót nyomott markába a király:
"Merítsetek négy tengerből tiszta vizet, erdőlakók;
hajnalra tiszta vízzel telt korsókkal várakozzatok!"

Fejedelmük parancsára a majom-nép bölényei
a levegőbe felszöktek, és meghozták a friss vizet.
Majd Vaszistha, az agg főpap, s vele az összes bráhmanok
gyöngyökkel kirakott trónra ültették Rámát és nejét.
A fénylő, gyöngyöző, tiszta vízzel királlyá kente fel
Rámát Vaszistha, mint Indrát a harminchárom mennylakó.
Majd valamennyi bölcs bráhman, szűz leányok, miniszterek,
harcosok és a polgárok hintettek vidáman vizet.
Szikrázó drágakő-pánttal övezték Ráma homlokát,
és fényes, arany ékszerrel ékesítették tagjait.
A férfiak oroszlánja százezer tehenet, lovat,
bikát és ökröt százszámra osztott szét a papok között,
háromszáz millió fényes aranypénzt adatott nekik,
és garmadával dísz-köntöst és ékszert adományozott.
Ékkövektől sziporkázó, holdsugár-fénnyel csillogó,
csodálatos gyöngysort fűzött Szítá nyakára hitvese.
A királyné leoldotta nyakáról Ráma ékszerét,
s férjére, majd a majmokra vetett kérdő tekintetet.
Tekintetét elértette Ráma, s helyeslőleg beszélt:
"Add ezt a gyöngyfüzért annak, akit méltónak látsz reá!"

Szítá a ragyogó ékszert Hanumánnak nyújtotta át.
Ráma ruhával, ékkővel tisztelte meg bőkezüen
a majmok véneit mind, és valamennyi majom-vezért.
Majd pompás, ízes étkekkel megvendégelte híveit,
s megrakva dús ajándékkal tért meg Kiskindhába a nép.
Vibhísana is búcsút vett, s Lankába, Rámától kapott
örökös birodalmába távozott követőivel.

Így aratott a nagy Ráma diadalt ellenségein,
és páratlan dicsőségben uralkodott országain.
Tízezer évig országolt az erős karú Raghu-sarj,
nagy ló-áldozatot tízszer, pazar pompával tartatott.
Özvegyek nem panaszkodtak, betegség kínja nem gyötört,
kígyó, vadállat nem gyilkolt, amíg Ráma uralkodott.
Senki nem nyúlt a máséhoz, orv tolvaj, rabló nem akadt,
gyermekeik alatt máglyát nem gyújtottak az agg szülők.
A fák folyton virágoztak, folyton volt rajtuk ért gyümölcs,
eső esett, mikor kellett, lágy érintésű volt a szél.
Minden halandó boldog volt, a Törvényt egy sem hágta át.
Így kormányozta országát Ráma tízezer éven át.

Áldás

Így szól Válmíki nagy műve, a költemények elseje;
üdvöt, hasznot, dicsőséget, hosszú életet biztosít.
Aki a bölcs, nemes Ráma csodálatos történetét
hallgatja szüntelen buzgón, lehullnak róla bűnei.
Fiút nyer, ha fiút óhajt, vagyont, hogyha vagyont akar,
mindenki, aki hallgatja Ráma vitézi tetteit.
Szívet-elbűvölő férjet nyer a férjhez menő leány,
s aki övéitől elvált, újból találkozik velük.
Aki hallgatja Válmíki művét, a nagy Rámájanát,
eléri céljait, minden kívánsága beteljesül!