HATHA YOGA
BEMUTATKOZÁS
 
PROGRAMAJÁNLÓ
 
FOGLALKOZÁSOK
 
TRADÍCIÓ
 
JÓGASTÚDIÓK
 
LINKAJÁNLÓ
 
Jóga archívum
 
Szánkhja-Jóga
 
Hatha-jóga-pradípiká
 
Mitológia
 
Rámájana
 
Naptár
2024. Március
HKSCPSV
26
27
28
29
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
01
02
03
04
05
06
<<   >>
 
LÁTOGATÓK
Indulás: 2007-01-10
 
VI. A háború könyve 2.

49-50.

Ekkor a harcoló hadnak "Állj!"-t parancsolt Vibhísana,
s kezében buzogányával a haldoklókhoz sietett.
Felhőgomoly-sötét testét látva feléjük tartani,
azt hitték, Indradzsit jött, és szétfutott a majom-csapat.
A felbolydult sereg láttán Szugríva elcsodálkozott:
"Miért ingott meg a sereg, mint szélviharban a hajó?"

Szugríva szavait hallva, Válin fia így válaszolt:
"Nem látod, hogy vitéz Ráma és nagy-kocsijú Laksmana,
nyíl-háló elborította két hős, Dasaratha fia,
vérben ázva hever földön, nyíl-ágyon, élettelenül?"

Angada válaszát hallva, a majom-király így beszélt:
"E fejvesztett ijedtségnek, úgy gondolom, más oka van.
Rémülten tágranyílt szemmel, elhajítva fegyverüket,
menekül rettegő arccal minden majom, amerre lát.
Futnak, hátra se pillantva, nem restellik futásukat,
az elbukókon átszöknek, egymást taszigálják vadul."

E percben odaért hozzá buzogányos Vibhísana,
és győzelem-kívánással köszöntötte a két vitézt.
Látta Szugríva, hogy tőle ijedt meg a majomsereg;
a medvék fejedelméhez fordult, és így rendelkezett:
"Nézd, Vibhísana tart erre, de a majmok bölényei
remegve menekülnek, mert azt hiszik, Rávana fia.
Add tudtukra, hogy ő jött el, s bírd megállásra sebesen
a tíz égtáj felé szörnyű félelemben futó hadat!"

A fővezér parancsának eleget téve, Dzsámbaván
a majmokat megnyugtatta, leállította a futást.
Dzsámbaván szavait hallva, s felismerve Vibhísanát,
a majmok visszafordultak, megnyugodott a hadsereg.
Nyilakkal megtűzdelt testtel látta Rámát és Laksmanát
Vibhísina, s együttérző lelkét mély bánat fogta el.
Ujjait vízbe mártotta, megérintette szemüket
halotti áldozatként, és elsiratta barátait:
"E két bátor, igaz lelkű, harckedvelő, nemes vitézt
a lesből harcoló szörnyek ármánya pusztította el.
Az egyenes vitézségű harcosokat alattomos,
görbe ráksasza-elmével rászedte bátyám rossz fia.
Nyilak özöne átfúrta, vér beszennyezte testüket;
mint sündisznóból tüskéi, merednek belőlük nyilak.
Az ő erejükben bíztam, hogy visszanyerem jussomat,
s most megsegítőim végső álomra szenderültek el.
Elevenen elért végem; szétfoszlottak reményeim,
míg Rávana, az ellenség, elérte célját, óhaját."

Szugríva megölelte a könnyes szemű Vibhísanát,
és bölcs szavú ígérettel vígasztalta a gyászolót:
"Megsegítlek, ne kételkedj! Lanká uralmát elnyered.
Nem fogja vágyát élvezni Rávana és gonosz fia."

Majd miután így biztatta, nyugtatgatta a ráksaszát,
apósához, Szusénához fordult az ugrálók ura:
"Úgy hiszem, hogy magához fog térni a két ájult vitéz;
erős majom-csapattal vidd Kiskindhába; gyógyuljanak!
Én Rávanát s gonosz népét csatában lemészárolom,
s kiszabadítom Lankából a Vidéha-királyleányt."

Eközben szélvihar támadt, villámlott és dörgött az ég,
a tenger vize feltorlott, megrendültek a nagy hegyek,
a part melletti erdőben növő sok szálfa-óriás
gyökerestül kifordult és tört ágakkal a vízbe dőlt,
a sós vízben tekergőző kígyók testét roppantva szét,
s a vízfenékre rejtőzött minden megrémült vízi lény.
Pár pillanat elmúltával Garuda, a madárkirály
tűnt fel a magas égbolton, mint lángoló tűzlobogás.
Közeledése láttára szétfutott a kígyósereg,
amely nyilakká változva bűvölte meg a két vitézt.
Garuda a két kábultra bűv-igékkel ráolvasott,
és szárnyával legyezgette holdvilág-fényű arcukat.
A madár érintésétől begyógyult minden sebhelyük,
és testük tűzben izzított arany fényével tündökölt.
Bátorságuk, vitézségük, ügyességük és erejük,
szépségük és okosságuk kétszeresre növekedett.
Garuda felsegítette az Indra-fényű hősöket,
és átölelte szárnyával. Ráma megszólalt boldogan:
"A Tízfejű gonosz sarja rontását bámulatosan
lebírtuk segedelmeddel, és régi erőnk visszatért.
Mint Adzsa nagyatyám láttán, vagy ha látom nemző atyám,
láttadon is oly boldogság önti el szívem, jótevőm.
Ki vagy te, égi szépségű, égi ékszerrel csillogó,
égi virágfüzért hordó, portalan köntöst viselő?"

A nagy hatalmú, fenséges, ékes tollú madárkirály
örömtől csillogó szemmel, szerető szóval válaszolt:
"Barátod vagyok, Raghu-sarj, testen kívüli életed,
Garuda vagyok. Eljöttem, hogy a bajból kimentselek.
Nagy erejű majom-hősök és nagy hatalmú démonok,
a száz-áldozatú Indra, az istenek és szellemek
együttesen se bírnák ezt a nyíl-békót megoldani,
amelyet nagy varázslattal bűvölt reátok Indradzsit.
Hegyes fogú, parázs-mérgű, démon-kígyók gonosz hadát
bűvölte Indradzsit nyíllá, és lőtte rátok álnokul.
Lefoszlott testetekről most a kárhozatos bódulat;
ezentúl legyetek résen, és éberen vigyázzatok.
Fondorlatosság, álnokság a ráksaszák természete,
míg ti az egyenességhez szoktatok a csaták során.
Ráksaszáknak a harctéren nem szabad soha hinnetek,
mert megtapasztalhattátok, hogy aljas, kétszínű e nép.
Most útra kelek, búcsúzom. Légy győzedelmes, Raghu-sarj!
Lankát gyermekek és aggok lakává teszik nyilaid,
Rávanát levered harcban, és visszaszerzed nejedet."

Így buzdította Rámát a sebes hatalmú, nagy madár,
jobbkéz felől körüljárta, megölelte barátian,
majd a magasba felröppent, s tovasuhant, akár a szél.
A majom-had felujjongott, hogy újra ép a két vitéz.
Oroszlánként üvöltöttek, és csóválták a farkukat.
Zúgó csatakiáltásuk megremegtette a leget.
Harcvágytól égve rontottak ismét Lanká fala felé.

51.

A harcra lendülő majmok lármás kiáltozásai
s a ráksaszák üvöltése elérték Rávana fülét.
Hallva a mélyen hömpölygő, eláradó, zúgó morajt,
tanácsosaihoz fordult kérdésével a Tízfejű:
"Különös öröm érhette az ugrálva-járók hadát,
mert diadal-kiáltásuk a tengert is megrengeti.
Hegyes nyilak bilincsében hever Ráma és Laksmana,
és mégis ujjongás hangzik; gyanús nekem ez a dolog.
Derítsétek ki sürgősen, hogy az erdők lakóinak
örömét mi okozhatta, mikor bánatra van okuk?"

Megzavarodva felhágtak a bástyákra a ráksaszák,
és meglátták a Szugríva-vezette, támadó hadat,
s a nyíl-varázs bilincséből feloldott Raghu-sarjakat
újult erővel éledve. Megrémültek a ráksaszák.
Leszálltak remegő szívvel a bástyákról mindannyian,
és sápadtan siettek, hogy uruknak megvigyék a hírt.
Félve, akadozó nyelvvel számoltak be a hírhozók
királyuknak a vészhírről, hogy mi tárult szemük elé:
"Rámát és Laksmanát harcban megbénította Indradzsit
a bűvös nyíl varázsával, szívdobogásuk is megállt,
s most mégis újra itt látjuk feléledve a harcmezőn
a két vitézt, mint két, békót eltépő elefántbikát."

A hírhozók beszédére haragra gerjedt Rávana;
aggodalom is elfogta, és arca elhalványodott:
"Bűverejű, kígyómérgű, iszonyatos, halált hozó
nyilakkal verte békóba őket a harcban Indradzsit,
s ha most mégis lehullt róluk a Brahmá-nyíl igézete,
egész hadseregem sorsa újólag veszélyben forog."

Mint a felingerelt kígyó, haragjában sziszegve szólt;
Dhúmráksához, vezéréhez intézte új parancsszavát:
"Azonnal végy magad mellé félelmetes hadsereget,
menj gyorsan, öld meg Rámát és mészárold le a majmokat!"

A ráksaszák királyának parancsát vette a vezér,
és felszerelte sokféle fegyverrel az erős hadat.
Örömükben üvöltözve sereglettek sűrűn köré
a fegyvereiken csörgőt csörömpöltető ráksaszák.
Markukban buzogányt, nyársat szorítottak a harcosok,
bárdokat és szekercéket, pányvákat és dorongokat,
és zúgva, mint viharfelhő, áradt ki a sötét sereg.

52.

Mikor az éji kószálók hada a városból kitört,
harcvágyó, víg üvöltésben törtek ki az erdőlakók.
A majmok és a szörnyek közt szörnyű, gomolygó küzdelem
tört ki, szigonnyal, lándzsával, és ágbogas szálfákkal is.
A ráksaszák szúrták, vágták, szabdalták támadóikat,
azok a földbe döngölték fatörzsekkel a szörnyeket.
A rémek egyenes röptű, kócsagtollas, hosszú, hegyes
nyilakkal elborították messziről a majomhadat.
A ráksasza-nyilak tépte, nagy erejű erdőlakók
düh-szülte vakmerőséggel keltek rohamra ellenük.
Rettentő tusa, vérontás támadt a két sereg között.
Az erdő népe sziklákkal, fatörzsekkel fegyverkezett.
A félszet elvető majmok szétmorzsoltak sok ráksaszát.
Sok véres húst faló száj most saját vérét okádta ki,
sokan halomra hullottak a fák csapásai alatt,
sokat szikla lapított szét, sokat szaggattak szét fogak,
sok kéz kardját elejtette, sok kézből hullt ki zászlaja,
sok lebukott kocsijáról és vonaglott a föld szinén.
Széthullott seregét látta Dhúmráksa ráksasza-bika,
s bosszúálló haragjában szörnyű vérfürdőt rendezett.
Sok majmot lándzsaszúrástól borított el a vérözön,
sok buzogány csapásától támolygott eszméletlenül,
sok vérben ázva hullt földre a fán-lakók népe közül,
sok a gerely döfésétől átszúrt szívvel oldalra dőlt,
soknak karddal, szigonyheggyel fordította ki a belét,
sokan futottak észtvesztve a messzi tíz égtáj felé,
hogy elkerüljék Dhúmráksa hegyes nyilai záporát.
A hadsereg megingása felingerelte Hanumánt;
egy sziklát felkapott, s szörnyű dühvel arrafelé rohant.
Haragtól vérvörös szemmel, s erővel, atyja másaként,
hajította a kősziklát Dhúmráksa kocsija felé.
A rája zúdúló sziklát a ráksasza nem várta be:
leugrott kocsijáról, és gyalogszerrel küzdött tovább.
A szikla szétlapította a kocsi rúdját, tengelyét,
kerekét, zászlaját, törzsét, hogy elporlott a föld szinén.
A Szél gyermeke otthagyta a széttört kocsi roncsait,
és ágbogas nagy szálfákkal csépelte a szörnyek hadát.
Törött tagokkal, kettényílt koponyával, vérmocskosan,
fatörzsektől szétmorzsolva hulltak földre a ráksaszák.
Mikor megfutamította a támadókat Hanumán,
letörte egy nagy hegy csúcsát, és Dhúmráksa felé futott.
Az buzogányát lengetve, nem várta be a támadást:
vérfagyasztó üvöltéssel ő is szembe futott vele.
Irtózatos suhintással homlokon csapta ellenét
sok bogú buzogányával a tomboló, vad ráksasza.
A szörnyű erejű fegyvert fűszálnak vette Hanumán,
s csak érintésnek nézve a fejére zúduló csapást,
Dhúmráksa feje búbjára zúdította a nagy követ.
A kőszikla csapásától földre terült a ráksasza,
és mint a porrá omló hegy, úgy freccsent teste szerteszét.
E csúfos pusztulás láttán az életben maradt sereg
rettegve menekült vissza, s öldökölték az üldözők.

60.

Fővezére halálhírét meghallotta a Tízfejű,
s lihegve a haragtól, mint felingerelt kígyó sziszeg,
pompázatos arany trónján ülve, őrjöngve így beszélt
a ráksasza-vezérekhez, végignézve soraikon:
"A várfalakra őrséget! Torlaszt a várkapuk elé!
Kumbhakarnát ájult, kábult álmából felserkenteni!
Brahmá átka alatt alszik egyfolytában hat hónapot,
egy napra ébred fel, s most csak kilenc napja, hogy elaludt.
Csatában ő a legszörnyűbb az összes ráksasza között;
kiirtja a majom-népet, s a két királyfit is velük."

Fejedelmük parancsára a tétovázó ráksaszák
erős bizonytalanságban mentek a rém laka felé.
Vittek tömérdek élelmet, illatozó keneteket,
tarka szirmú virágokból font koszorúk nyalábjait.
Amint beléptek mérföldnyi széles hajléka kapuján,
horkolásának szele mint a pelyhet fújta őket el.
Erősen megkapaszkodtak, úgy másztak barlangjába be.
Nagy nehezen bevergődtek az álnokság tigrisei
az arany-ezüst padlójú barlangba. Ágyán ott feküdt
szertevetett tagokkal, bűzt árasztva száján s orrlikán,
arany pántok borította karral, fejékkel ékesen,
a pokol-széles arcú, rút, visszataszító szörnyeteg.
Ekkor a vitéz lelkűek Kumbhakarna orra előtt
ínycsiklandó rakást raktak húsból hegymagasságnyira,
mellé vérrel színig töltött edényeket ital gyanánt,
és rakásokba halmozták leölt vadak tetemeit.
Szantálporral behintették álom-nyűgözte tagjait,
illatozó virágokkal üdítették rút orrlikát,
és füstölőszerek füstjét fújták a horkoló felé,
miközben mint viharfelhő bömbölt, üvöltött a csapat.
Majd szorosan körülvették Kumbhakarnát zenészeik,
és agyagdobokat, kürtöt, sípot, csigát és harsonát
harsogtatott szünet nélkül tízezer ráksasza-vitéz.
Ám e pokoli zajjal sem sikerült felébreszteni.
Ekkor fokozni próbálták az ébresztő, szörnyű zsivajt.
Tevéket, lovakat vertek, ösztököltek öszvéreket,
és megszakadásig fújták a kürtöt, verték a dobot.
Ütötték fahasábokkal egész testét mindenfelől,
csépelték csatabárdokkal, összeszedve erejüket.
Egész Lankát betöltötte a fület repesztő zsivaj,
zúgott hegyekben, erdőkben, de ő nem ébredt tőle fel.
Ekkor nekiveselkedtek a nekidühödt ráksaszák,
s erősebb eszközhöz nyúltak, hogy ellibbentsék szenderét.
Fekvő testére hajszoltak ezer vad elefántbikát.
Megérezte az érintést Kumbhakarna, és felneszelt.
Irtózatosat ásított. Oly rőt fénnyel villant elő
pokolszáj mélységű torka, mint a lenyugvó Nap tüze.
Ásításra tárt torkából úgy tört elő lehellete,
mint a magasló hegycsúcsról lezúduló vihar szele.
Talpára állt, és nyújtozott. Teste úgy izzott, villogott,
mint a Végpusztulás mindent elemésztő világtüze.
Két nagy, sziporkázó csillag fényével égett két szeme,
mint égő máglya rőt lángja, mint cikázó villámsugár.
Megmutatták, milyen gazdag étket halmoztak fel neki,
s vadkanokat, bölényeket felhabzsolt pillanat alatt.
A húst éhesen felfalta, a vért szürcsölte szomjasan,
kiivott sok boroskancsót, zsírosbödönöket befalt.
Az éjszakában-kószálók látták, hogy végre jóllakott,
s ekkor közel merészkedtek, s hajtott fővel állták körül.
Rájuk emelte álomtól hunyorgó, pislogó szemét,
és zavaros tekintettel fordult a ráksaszák felé:
"Miért szakítottátok meg erőszakkal alvásomat?
A király üdve sértetlen? Nem fenyegeti-e veszély?
Vagy talán másokat támad félelmetes veszedelem,
azért jöttetek álmomból váratlanul felkelteni?
Akárki merte támadni, én eltiprom a vakmerőt;
ha kell, széttépem Indrát, vagy jéggé dermesztem a Tüzet."

Az ellenség-letipró szörny haragját tovább szítani,
Júpáksa, a király híve, összetett kézzel így beszélt:
"Tudod, nem fenyeget minket istenektől jövő veszély;
nekünk csak ember árthat, s most e nem-várt csapás tört reánk.
Lankát körülkerítette hegynagyságú majmok hada;
a Szítáért bosszút álló Rámától rettegünk nagyon.
Felperzselte a szép várost egy gonosz szándékú majom,
és teljes hadi népével Aksa királyfi is halott.
Nem sérthették királyunkat az istenek, a démonok,
a szellemek, s Rámától kell e sértést elszenvednie."

Bátyja szégyene hírére Kumbhakarna haragra gyúlt,
s irtózatos dühtől forgó szemmel közölte válaszát:
"Csatában még ma szétzúzom a majom-nép egész hadát,
megölöm Rámát és öccsét, bátyámhoz azután megyek.
Majom-hússal, majom-vérrel lakjék jól minden ráksasza;
Ráma s Laksmana vérével majd én oltom a szomjamat."

Bátyja vára felé indult Kumbhakarna, a szörnyeteg;
léptei dobbanásától megremegett a föld színe.

61.

Három Világot átlépő Visnu lépett úgy egykoron,
ahogy a hegymagasságú, nagy ráksasza közeledett.
Víztől terhes viharfelhők gomolyához hasonlatos
termete láttán rémülten szétfutott az egész sereg.
Ráma nézte csodálkozva a növekvő közeledőt,
s látta, hogy a majom-had fut. Megkérdezte Vibhísanát:
"Ki ott az a hegynagyságú, sárga-vörös szemű vitéz,
aki felénk tart Lankából, mint villám-csíkos vízadó?
Akár a Föld zászlórúdja, úgy nyúlik a magasba fel,
s e szörnyű jelenéstől a majom-nép megfutamodik.
Ráksasza? Vagy talán démon? Mondd meg, ki ez az óriás?
Ilyen irtózatos szörnyet nem láttam életemben én."

Az ernyedetlen erejű Ráma kérdő szavaira
így felelt Raghu sarjának a nagy eszű Vibhísana:
"Visravasz nagynevű sarja, Kumbhakarna ez a vitéz,
aki egykor magát Indrát s Jamát tusában győzte le.
Nem ismer ez a kincses Föld hozzá hasonló óriást.
Fél tőle, mint a Végzettől, a harminchárom églakó;
vad erejű, szigonyt tartó kezét még ők is rettegik.
Mert szörnyű Kumbhakarnával az erő vele született;
erejét Brahmától nyerte az összes többi ráksasza.
Amint megszületett, rögtön nagyétkű volt a csecsemő,
és sok-sok ezer embert falt fel egy szempillantás alatt.
A szörnyeteg falánksága minden élőt megrémített,
és esdekeltek Indrához oltalomért az emberek.

Indra haragra gerjedt, és villámát zúdította rá.
Az ütéstől megingott és felüvöltött irtóztatón.
Kumbhakarna üvöltése a rémült emberek hadát
élet reményét elvesztő félelemmel töltötte el.
A ráksasza haragjában kitépte az istenkirály
elefántjának agyarát, s mellbe döfte Indrát vele.
Kumbhakarna döfésére a nagy Indra megtántorult.
Az összes istent és szentet dermedt ijedség fogta el,
s oltalomért keresték fel az Önmagától Létezőt.
Az Alkotónak elmondták Kumbhakarna rémtetteit,
emberevő mohóságát, asszonyok elrablásait,
a békés remete-tanyák feldúlását, vad erejét.
»Ha így fogja tovább falni falánkan az embereket,
nem is kell sok idő hozzá, elnéptelenül a világ.
A Létezők Teremtője végighallgatta a panaszt;
a ráksaszákat hívatta; köztük volt Kumbhakarna is«.
Megrázkódott az undortól maga a Teremtés Ura,
majd visszatért nyugodtsága, és kimondta ítéletét:
»A földi lét romlására nemzett atyád, Pulasztja-sarj!
Mától fogva halottként fogsz feküdni mozdulatlanul.«

Brahmá átka lesújtott rá, és elterült a trón előtt.
Méltatlankodva szólalt meg az ítéletre Rávana:
»Kivágod az arany fát, ha megnőtt és gyümölcsöt terem?
Unokádat elátkoznod nem illő, Teremtés Ura.
Szavad nem vonható vissza, aludni fog kétségtelen,
de szabj határt az alvásnak, s adj időt ébrenlétre is!«

Határozatát így mondta az Önmagától Létező:
»Hat hónapig egyfolytában alszik, ébren lesz egy napig,
és éhesen fog kószálni a föld színén az óriás.
Mint a lángra kapó tűzvész, fog falni mindent egy napig.«

E rémítő jelenségnek íme, ez a története.
Most végső veszedelmében felébresztette Rávana.
Odujából előbújt a lebírhatatlan szörnyeteg,
dühödten szanaszét futkos, hogy felfalja a majmokat.
Meglátta Kumbhakarnát és szétszaladt a majomsereg;
ilyen rémség hatalmával nem szállhat szembe a majom.
Félelmüket csitítsd azzal, hogy ez csak mozgó gépezet;
ha szavadnak hitelt adnak, megnyugszik a futók hada."

Vibhísana időhöz-mért, üdvös tanácsa hallatán
szóval fordult vezéréhez, Nílához, Raghu hős üke:
"Azonnal bírd megállásra a menekülő sereget!
Vegyétek körbe Lankát, és álljatok el minden utat!
Halmozzatok fel fegyverként sziklákat és fatörzseket;
követ szorítson markában vagy szálfát mindegyik majom!"

Ráma parancsszavát vette a sereg főparancsnoka,
és szoros ostromgyűrűt vont a majmokkal a vár körül.

62.

A ráksaszák oroszlánja az álomtól kótyagosan
lépdelt rettentő léptekkel a város pompás útjain.
Ráksasza-hősök ezrével követték a nagy erejűt,
virágesőt hintettek rá a házakról, amerre ment.
A ráksaszák királyának színarany hálóval befont,
napként tündöklő, tág termű palotájához ért hamar.
Belépett bátyja házába Kumbhakarna s kísérete;
mint földrengéskor, úgy ingott léptei alatt a talaj.
A Tízfejű megörvendett, hogy testvére megérkezett;
elébe sietett tüstént, s trónjához ő vezette el.
A trónus vánkosán ülő bátyja lábaihoz hajolt
fejével Kumbhakarna, és megkérdezte: "Mondd, mit tegyek?"
Rávana újra felkelt, és örvendezve ölelte meg.
Testvére ölelésére, illendő üdvözlet után
leült mellé csodás, égi trónusára a ráksasza.
Midőn helyét elfoglalta bátyja mellett a trónuson,
haragtól lángoló szemmel szólította meg Rávanát:
"Mi történt, hogy erőszakkal felébresztettél, Rávana?
Mondd meg, kitől rémültél meg? Ki vágyik a holtak közé?"

Haraggal érkező öccsét, Kumbhakarnát, a Tízfejű
harag-sötét tekintettel így világosította fel:
"Alvásod idejét töltöd hat hónapig, nagy erejű,
s nem tudod szenderedben, hogy Rámától ránk zúdult a vész.
Szövetkezett Szugrívával Dasaratha erős fia,
s az óceánon átkelt, hogy nemzetségünket irtsa ki.
A majmok elpusztították a ráksaszák legjobbjait,
de nem látom, hogy harc közben hullanának a majmok is.
E felénk áradó romlást tartóztasd fel, erős karú!
Azért keltettelek fel, hogy egy szálig pusztítsd őket el!"

65-66.

A ráksasza-mahárádzsa kétségbeeste hallatán
Kumbhakarna felkacagott, s magabiztosan így beszélt:
"Kioltom a sötét lelkű Ráma életét, és vele
kioltom szíved aggályát; élvezd ismét nyugalmadat!
Harcvágytól égve rárontok az ellenségre győztesen,
s a bávatag vezéreknek gyávaságát jóvá teszem."

Megölelte testvérbátyját, megkerülte jobbkéz felől,
tisztelettel fejet hajtott, s indult, hogy kezdje a tusát.
Lovakkal, elefántokkal, dübörgő szekerekkel is
követték kocsihajtók a kocsihajtók legjobbikát.
A várfalon csak átlépett a hegycsúcs-lábú óriás,
és óriási léptekkel indult a csapatok felé.
Miközben szaporán lépdelt, hogy célhoz érjen mielőbb,
fenyegető, baljós jelek villantak fel mindenfelől.
Szamár-szürke viharfelhők villám-ostora csattogott,
a föld alól moraj hangzott, inogtak erdők, tengerek,
tűzparazsat faló szájjal sakál-falka üvöltözött,
tömérdek surrogó szárnyas mind balkéz felől körözött,
dögkeselyű vágódott le a dárdájára hirtelen,
bal szeme rángatózott, és meg- megrándult a bal keze,
tüzes üszök csapott földre, és sistergett félelmesen,
elsötétült a Nap fénye, nyomasztón állt a sűrü lég.
Ám ő szóra se méltatta e vészes tüneményeket,
s ment, mert a Végzet hajtotta a biztos pusztulás felé.
Amint a várfalon túlra lépett az óriási láb,
előtte állt a felhőként gomolygó, nagy majom-sereg.
A rémítő szemű láttán, akit sem Indra, sem Jama
elpusztítani nem bírna, menekült, aki csak tudott.
Hanyatt-homlok futó népét fékezte volna Angada:
"Megállni, visszafordulni, csatázni, ugróléptűek!
A gyáván megfutóknak nincs menedékük a föld szinén!
Folytassátok a küzdelmet! Mért féltitek az életet?
Ha fegyvertelenül, gyáván lopakodtok titkon haza,
feleségetek is megvet, s a gúny rosszabb, mint a halál.
Induláskor vetélkedve fogadkoztatok hencegőn,
s hetvenkedésetekből most mi lett? Meghalt, vagy elinalt?
Dicsőség lesz csatánk bére, ha mi kerekedünk felül;
s ha elesünk, a hősökre vár Indra fényes csarnoka."

Arany-ékszeres Angada buzdítására a futók
vitézhez méltatlan szóval kiáltották feleletül:
"Fertelmes pusztulás vár ránk, ha utolér a ráksasza;
megállásra idő most nincs; futunk, mert kedves életünk."

Fejvesztve menekültek mind a világ tíz tája felé
a rút tekintetű rémség láttára a majom-bikák.
Angada érvelt, buzdított. Végül a biztatás hatott:
rábírta a megállásra a ráncos-képű sereget.
Felgyúlt a harci kedv bennük, visszafordultak a futók,
s új támadásra vártak jelt a fán-lakók vezérei.

67.

Újra nagy kedvvel indultak, halálra szánva testüket,
s szörnyű élet-halál harcra lendültek önfeláldozón.
Fatörzseket csavartak ki a nagy testű erdőlakók,
és sziklákat ragadtak fel, s megrohanták az óriást.
Mint meredek hegyoldalra mászott-ugrott rá sok majom,
és tépte, marta, szaggatta bőszült erővel mindegyik.
Fogát, karmát belévájta a sok belécsimpaszkodó,
csépelte karral, öklözte az ugróléptűek hada.
Markával összemarkolta a ráksasza a majmokat,
és felfalta haragjában, mint kígyókat a keselyű.
Kumbhakarna pokol-mélyű szájában tűnt el sok majom,
s két orrlikán s fülén bújt ki fürge siklással némelyik.
Hússal-vérrel beszennyezte az iszamóssá vált talajt,
s úgy tombolt fel s alá, mint a végromlás tébolyult tüze.
Mint tűzvész nyári hőségben falja a száraz bokrokat,
Kumbhakarna mohón falta seregestül a majmokat.
Pusztító erején megtört a majom-nép lendülete.
Angada látta; szélvészként száguldott, hogy segélyt vigyen.
Eget rázó üvöltéssel egy nagy hegycsúcsot lengetett.
Iramát látva, megtorpant Kumbhakarna kísérete.
Mennykőcsapásként zúdult a szörny fejére a sziklaszál.
A kőszikla csapására a nagy Indra ellenfelét
irtózatos harag lángja öntötte el, mint áradat.
Válin vitézi sarjára vetette bőszülten magát,
s bömbölt, hogy megremegtette a legerősebb majmot is.
Megcsóválva hajította szigonyát Angada felé.
A felé repülő fegyvert a harc útjait ismerő
majom-hős könnyű ugrással kikerülte sértetlenül,
majd felszökkenve, öklével mellen sújtotta ellenét.
Egy pillanatra elkábult a hegynagyságú óriás,
de nemsoká magához tért, elkapta Angada kezét,
s nagy ívben elhajította. Ájultan földre hullt a hős.
Amikor vele így végzett, szigonyát kapta újra fel,
és sújtásra emelt karral Szugrívára rohant vele.
A bölcs majomkirály látta, hogy rá pályázik most a szörny.
Nem várta be, amíg hozzá érkezik; ő is támadott.
Felragadott egy hegycsúcsot, meglengette feje fölött,
és nagy irammal száguldott, szemben fogadni ellenét.
A szörnyeteget meglepte a nemvárt ellentámadás,
és görcsbe ránduló testtel megtorpant a majom előtt.
Foga közt majmokat rágott, majomvér folyt le mellkasán.
A majmok mahárádzsája Kumbhakarnára rárivallt:
"Hadnépemet legyilkoltad, szétszórtad hadsoraimat,
seregemet behabzsoltad, növelted szörnyü híredet.
Elég a közrendű majmok mészárlásából, ráksasza!
Velem szállj szembe, és álld ki e hegycsúcstól a támadást!"

Meglendítette a hatalmas sziklát,
és Kumbharnakára vetette hévvel.
Mellen találta vele Kumbhakarnát;
mennykőcsapásként lecsapott a kőszál.

A széles mellen a tömör, kemény kő
kettőbe mállott puha sárgöröngyként.
Dermedve nézték az ugorva-járók,
örömrivalgással az éji rémek.

Felingerelte az ütés a szörnyet,
a fájdalomtól iszonyút üvöltött.
Nap-csillogású gerelyét ragadta,
s közelgő ellene felé kidobta.

Repült erővel az aranyfogantyús,
hegyes gerely, ámde elébe ugrott
a Szél-isten fia, a levegőben
röptében elkapta, szilánkra törte.

A nagy majom vitéz tettét megcsodálták a fán-lakók,
s győztes csatakiáltással ujjongott az egész sereg.

Haragra gerjedt a homályban-élők
királya, látva, hogy a fegyver eltört.
Letörte Lanká hegye sziklacsúcsát,
s két kézre fogva, a majomra sújtott.

A szörnyű súlyú, iszonyú ütéstől
Szugríva kábulva rogyott a földre.
Az éji rémek hada kárörömmel
rikoltott, látva a vezér elestét.

Győztesen lépett oda Kumbhakarna
porba lesújtott ellenfele mellé,
felkapta, s vitte a hatalmas testet,
mint tomboló szél elefántnyi felhőt.

Vonszolta vergődve, sután vonagló
zsákmányát Lanká fele Kumbhakarna.
Virágeső hullt a fejére házak
ablakaiból, palota-tetőkről.

A rizsszem- és virág-zápor, az illatos vízpermeteg,
s a szellős, széles út hűse felélesztette a vitézt.

Mikor feléledt a vadul szorító
karok bilincsében a foglyul ejtett,
körültekintett a királyi úton,
s tervet kovácsolt a csatához-értő:

"Fogságba ejtett ez a Kumbhakarna;
most mit tehetnék ilyen állapotban?
Azon kell lennem, hogy alattvalóim
üdvére váljék, amit így cselekszem!"

Nekiesett bőszen a szörnyetegnek!
Kemény tíz karma a fülét letépte,
hegyes fogával leharapta orrát,
lábával csíkot a hasán hasított.

Elveszítette a fülét s az orrát,
sebek tátongtak valamennyi tagján,
vérpatak ömlött le a lába szárán;
lecsapta kínjában a földre foglyát.

A földhözvágottra reárohantak
a ráksaszák, és dühösen püfölték.
De mint a labda, levegőbe ugrott,
s Rámánál toppant le a földre tüstént.

Az orrát és fülét vesztett, sebgödrök-fedte óriás
úgy csillogott ön-vérében, mint patakok-csíkozta hegy,
mint villámszalagos felhők gomolya a mennybolt ívén.
De új csatára készült fel a hegynagyságú szörnyeteg.

Vélt martalékát menekedni látva,
haraggal rontott a csatába újra.
Körülnézett fegyver után a rémség,
és óriási buzogányt kapott fel.

Lanká falán át sebesen kilépett,
s ugorva-járók seregébe ugrott.
Úgy falta, nyelte a csatában őket,
mint a világvég elemésztő lángja.

Éhezve húsra, szomjazva a vérre,
száguldott szerte a majom-seregben,
és azt se nézte, ki került elébe:
majomként falta fel a ráksaszákat.

Kettőt, hármat, s akár többet a majmok s ráksaszák közül
fél kézzel összemarkolt és szájába dobta szaporán.
Vértől, velőtől és zsírtól csöpögött szája szöglete,
és közben meg sem érezte a sziklatömbök záporát.
Az erdőlakók Rámához menekültek oltalomért:
"Jaj, Kumbhakarna tombolva felfalja mind a majmokat!"

Felkapta kígyó alakú, nagy íját,
felajzva rajta a kemény, feszes húrt,
vállára fűzte tegezét nyilakkal,
s tusára szállt ki Raghu hősi sarja.

Erős majom-oroszlánok csapatai vették körül
a harcba induló Rámát, és Laksmana ment oldalán.
A síkon messziről látta a véres testű, rőt szemű,
fej-ékes Kumbhakarnát, a ráksaszák legnagyobbikát.
Megcélozta az erdőtűz lángjaként izzó óriást,
és meghúzta erős íját Dasaratha vitéz fia.
A megfeszülő íj hangja felbőszítette ellenét,
s a veszedelmet fitymálva, a zaj irányába rohant.

Ráma nyilának suhogó esőjét
beitta teste, mint a por a záport,
s nagy buzogányát fenyegetve rázva,
futásra késztette a fán-lakókat.

Ekkor a Szélvészt megidézte Ráma,
s nyíllá varázsolta varázsigével.
Tőből leszelte az a nyíl a karját,
s buzogányostul leesett a földre.

Az óriás ráksasza szörnyü karja,
melyet lemetszett az a Fergeteg-nyíl,
a hadseregre lezuhant magasról,
s majom-falkákat lapított laposra.

Mint óriás kard lemetélte hegycsúcs,
meredt a csonkult karú Kumbhakarna.
Félkézzel egy fát kicsavart a földből,
s Rámára rontott iszonyú haraggal.

Mint támadásra felemelt fejű, nagy
kígyó, nyúlt égre keze a fatörzzsel.
Ráma Indra-adományozta nyíllal
levágta ellenfele bal kezét is.

Mint földcsuszamláskor a hegy gerince,
gördült a földre Kumbhakarna karja,
és ott csapkodva, vonagolva görcsben,
fát, medvét, majmot, hegyeket ledöntött.

Két karját vesztve, iszonyún üvöltve
rohant tovább Ráma felé a rémség.
Ráma két félhold-hegyü nyílvesszővel
levágta lábát is a ráksaszának.

A föld megrendült, amikor ledőlt a
két láb, mennydörgés-szerü puffanással.
A döndülés átzúgott vízen, erdőn,
s visszhangzott messze a hegyüregekben.

Levágott karral, lemetélt lábakkal
kúszott tovább Ráma felé a testcsonk,
mint Hold felé a démon-fej az égen,
s üvöltő száját tátotta falásra.

Pokol szádája tüzű, szörnyü torkát
megszórta Ráma sűrű nyíl-özönnel.
Torkára fojtotta a szót a fegyver,
s csak búgott kínjában, eszét veszítve.

Most Ráma a Fény-adó ragyogását,
Brahmá jogarát, a Halál dorongját
s Indra villámát igézte nyilába,
s íjára helyezte a szörnyü vesszőt.

Szél-suhanású, hegyes, ékes tollú,
a déli napfény sugarával égő,
mennykőcsapásként iszonyú ütésű
nyilát a ráksasza nyakára lőtte.

A hegynagyságú, diadémmal ékes,
agyarak szálfa-sorával vicsorgó
fejet úgy szelte le a nyíl ütése,
mint Indra villáma a Vritra-szörnyet.

Az óceánba bezuhant a nagy test,
az óriás ráksasza csonka törzse.
Halat, kígyókat, sok ezernyi szörnyet
összelapított, s a fenékre süllyedt.

68-69, 73.

Amikor Kumbhakarnával végzett Ráma nyílvesszeje,
a Tízfejűnek megvitték a gyászos hírt a ráksaszák:
"Király, testvéred úgy tombolt, mint a testet öltött Halál;
mint a vad Végzet, úgy falta a menekülő majmokat.
Ám Ráma keze súlyától összeroppant diadala.
Csonkult törzse a hullámzó óceán fenekén pihen,
hiányzik füle és orra, véréből vérpatak fakadt,
keze és lába torlaszként zárja el Lanká kapuit,
hegycsúcs-nagy teste eltorzult, mint erdőtűz perzselte fa.
A Raghu-sarj nyilának lett áldozata vitéz öcséd."

Kumbhakarna halálhíre villámként érte Rávanát.
A fájdalomtól elkábult és elzuhant a Tízfejű.
Lassan-lassan magához tért a ráksasza-uralkodó,
s kétségbeesve gyászolta, siratta öccse végzetét:
"Óh, ellenségeid gőgjét letörő, páratlan vitéz!
Jama lakába távoztál, elszakított tőlem a Sors.
Semmi vagyok nálad nélkül, jobb karomat vesztettem el.
Nem féltem istent és démont, míg te álltál oldalamon.
Mi dolgom a királysággal? Mit ér most már Szítá nekem?
Mit várhatok az élettől, ha Kumbhakarna elveszett?
Ha öcsém gyilkosát, Rámát, csatában meg nem gyilkolom,
inkább a halált választom, mint ezt a hitvány életet,
és Jama birodalmába megyek még ma öcsém után,
mert hogyha hűtlenné válok hozzá, tovább nem élhetek."

Így jajveszékelt kínjában a gonosz lelkű Rávana.
Bánatban elmerült atyját megszólította Indradzsit:
"Atyám, középső testvéred, a nagy vitézségű, halott;
ámde erős lelkű férfi nem síránkozik így, király!
Nem vagy-e a Három Világ ura legyőzhetetlenül?
Miért merülsz így bánatba, mint közönséges rendű lény?
Brahmá adott ajándékul dárdát, páncélt, íjat, nyilat,
adott ezer szamár húzta, felhődübörgésű kocsit.
Kardoddal széthasítottál sok istent, démont, szellemet;
öltözz fegyverbe és indulj, sújtsd le a Dasaratha-fit!
Vagy inkább várj, mahárádzsa, hadd induljak csatába én;
kiirtom ellenségedet, mint kígyókat a saskirály."

Rávana megölelte és ékszerekkel halmozta el,
s a harcba elbocsájtotta; közben áldást mondott reá.
Ekkor a nagy fenségű hős nagy harci kocsijára szállt,
és vágtatott a harctérre, ahol még dúlt az ütközet.
Tódult utána vídáman sok nagy erejű ráksasza;
harcvágyban égve, ujjongva lóbáltak íjat és nyilat.
A csatatérre érkezve, az Indrán-győztes hadvezér
leszállt a kocsiról, s készült áldozatot mutatni be.
A ráksaszák köré gyűltek, fellobbantották a tüzet,
s szörnyű varázsigét mormolt az áldozathoz Indradzsit.
Pörkölt rizs-szemeket hintett, füstölőszert s virágokat
az áldozat-nyelő lángba, bőségesen, szabály szerint.
Majd dárdákkal s nyílvesszőkkel táplálta az oltár tüzét,
és egy fekete bakkecskét fojtott meg és dobott reá.
A tűz füst nélkül égett, és lángja magasra felcsapott,
s fényes győzelmet ígértek a biztató előjelek:
a lángnyelv jobb felé hajlott, olvadt aranyként tündökölt,
s elégedett, kegyes kézként nyúlt ki tápláléka után.
A Brahmá-adományozta dárdát ragadta fel a hős,
s varázsigékkel bűvölte láthatatlanná kocsiját.
A zászló- s lobogódíszes kocsik s lovak tömkelege
vágtatva harcba indult, és csatakiáltás harsogott.
Kemény hegyű nyílvesszőkkel, számtalan ékes, csillogó
gerellyel, nyárssal öldösték a majmokat a ráksaszák.
Vérszomjasan buzdította az öldöklőket Indradzsit:
"Rajta, szúrjátok, üssétek, irtsátok ki a majmokat!"

Kivált a sorból, levegőbe tűnt el,
az erdők népe serege fölé szállt,
és a magasból nyilait esőzte,
mint sűrű záport a fekete felleg.

A láthatatlan nyilazó nyilától
átfúrt tagokkal, kilehelve lelkük,
hörögve roskadtak a földre sorra,
mint Indra harcán a hegy-óriások.

Csupán azt látták, hogy a nyíl-eső hull,
de a varázslat köde fedte szörnyet,
az Ég Urának konok ellenségét,
nem látta senki a majom-seregből.

Testüket teletüskézték a lángoló, hegyes nyilak,
mint kifeslő virágkelyhet a sárga porzók szálai.
Soknak, míg felfelé nézett, a szemébe csapott a nyíl,
és egymásba kapaszkodva, tapogatózva buktak el.
Hanumánt, aztán Szugrívát, Angadát, Gandhamádanát,
Szusénát, Végadarsint és az erős Dzsámbavánt velük
sorra bénává sebzette a gonosz ráksasza-vezér,
varázsigékkel megbűvölt dárdáival, nyilaival.

Elhulltak sorra a majom-vezérek
mennykőcsapásként zuhogó nyilától.
Most Laksmanát és Rámát vette célba
aranyfonálként suhanó nyilakkal.

Mint nyári zápor kopogó esőjét
rázta testéről le a hős királyfi
a sok hulló nyíl buzogány-ütését.
Fürkészve nézett a magasba, s így szólt:

Laksmana, látod, ez a szörnyű démon
varázserővel jön az ütközetbe.
Megsemmisült hadseregünk a harcban,
s minket szorongat ez a nyíl-eső most.

Az Alkotótól szigorú vezeklés
jutalmaként nyerte varázshatalmát:
nem látja ember szeme, rejtve támad;
hogyan győzhetnénk le a láthatatlant?

Az Önmagát Létrehozó, Magasztos
Brahmá kegyét el ne vitassa senki!
Alázattal vessük alá magunkat
e nyíl-özönnek, a varázserőnek.

Esőfüggönyként zuhogó nyilával
borítson el most ez a démon-Indra!
Látod, a majmok hadi népe úgyis
fényét veszítve, szomorún kiritkult.

Ha látja, hogy mi is a földre hulltunk,
harcunk feladva, haragot feledve,
Lankába megtér, hogy a hírt jelentse,
mámorban úszva, diadalra büszkén."

Mint sűrű háló, zuhogott a sok nyíl,
a két királyfit beborítva sebbel.
A földre rogytak, erejük veszítve.
Ujjongott, ezt látva, a Láthatatlan.

Midőn a majmok seregét leverte,
s legyőzte Rámát, vele Laksmanát is,
eltávozott rögtön a harcmezőről,
Rávana várába sietve indult.

Nagy üdvrivalgás közepette gőggel
beszámolt atyjának a győzelemről.

74.

Midőn a két hős is a földre roskadt
Szugríva, Níla és Angada mellé,
s eszméletét vesztve hevert a porban,
a megmaradt had a reményt feladta.

A nagy tudású, okosan beszélő
Vibhísana látta, hogy a majom-had
kétségbeesve menekülni készül,
s bölcs szóval biztatta a csüggedőket:

"Ne féljetek! Nincs ok a csüggedésre!
Elkábult, nem halt meg a két királyfi.
Önként engedtek a nagy Alkotónak,
alávetették magukat nyilának."

Ezt hallva, Hanumán hódolt a nagy Brahmá-fegyver előtt,
amellyel Indradzsit győzött, s a fán-lakókhoz így beszélt:
"Minden megsebesült majmot, akiben élet-szikra van,
meg kell próbálni életre kelteni e dúlt harcmezőn!"

Ekkor a Szél vitéz sarja és a legbölcsebb ráksasza
az éjben fáklya fényénél végigjárta a harcteret.
Mint hamvadó zsarátnokra, találtak az agg Dzsámbaván
nyilakkal tűzdelt testére; kialvóban volt élete.
A haldokló mellé lépett, és kérdezte Vibhísana:
"Hagytak még életet benned a nyílvesszők, nemes vitéz?"

Vibhísana szavát hallva, a medve-nép vitéz ura
a fájdalomtól megcsukló, elhaló hangon így felelt:
"Rád ismerek a hangodról, bölcs ráksasza-fejedelem,
de már szememre ködfátyolt borított a nyilak sebe.
Mondd, életben van Hanumán, majomvezérek tigrise?"

Agg Dzsámbaván kérdésére Vibhísana így válaszolt:
"Miért a Szél fiát kérded, és nem Rámát és Laksmanát?
Sem rájuk, sem Szugrívára, sem Angada királyfira
nincs olyan gondod, élnek-e, mint Hanumánra, bölcs vezér?"

Vibhísana beszédére a medvék ura így felelt:
"Hallgasd meg, ráksaszák bölcse, miért kérdeztem Hanumánt.
Ha ez a hős életben van, a halott sereg sem halott;
ha kilehelte lelkét, mind meghaltunk elevenen is.
Tudd meg: ha él a Szél-isten vihar-erejű gyermeke,
hatalmában a Tűz párja, élet-reményünk megmarad."

A fekvő Dzsámbaván mellé odalépett a Szél fia,
és tisztelettel érintve lábát, köszöntötte a hőst.
A sebesült testű vezér Hanumán hangja hallatán
úgy érezte, hogy testébe az élet visszaköltözött.
A medvék ura Hanumánt üdvös tanáccsal látta el:
"Kelj útra, Hanumán, mentsd meg az erdőlakók életét!
Indulj páratlan útra fent, fent a nagy óceán fölött!
Szállj a hegyek királyához, Himálajához, Szél fia!
Meglátod az arany csúcsú, égbe meredő Risabhát,
és mellette a Kailásza mennyet-támasztó bérceit,
s középen a kettő között a sziporkázó, csillogó,
minden varázsfűvel dúsan benőtt, fényes Gyógyfű-hegyet.
A hegytetőn találsz majd négy, messzire látszó, villogó,
a tíz égtájra tündöklő fényt árasztó varázsfüvet:
a Holtakat-feltámasztót, a Nyílvessző-kifordítót,
a Sebeket-beforrasztót, Élet-színét-visszaadót.
Szakítsd le mind a négyet, és térj vissza gyorsan, Hanumán,
serkentsd a fűvel életre a majmokat, Szél gyermeke!"

Az agg vezér tanácsára Hanumán minden erejét
tüstént magába gyűjtötte, mint tenger a szél rohamát.
A hegy csúcsára felszökkent, s amint megállt a hegytetőn,
mint másik, magasabb hegycsúcs magasodott nagy termete.
Az Óceán előtt hódolt, hogy ügyéhez kegyes legyen,
s páratlan tettre készült fel a Rámáért buzgólkodó.
Felszökött a Nap útjáig, s fáradhatatlanul haladt
célja felé, oly szédítő irammal, mint atyja, a Szél.
Agg Dzsámbaván tanítását eszében tartva, nemsoká
felismerte a két csúcsot a fenséges Himálaján,
s leszállt a vízesésektől zúgó, barlanggal zegzugos,
számtalan bővizű forrást fakasztó, erdőkkel benőtt,
felhő-fehér jégcsúcsokkal magasló, páratlan hegyen.
Bejárta keresztül-kasul a rejtélyes Gyógyfű-hegyet,
ezer meg ezer mérföldet tett meg rajta mindenfelé,
ámde a keresésükre induló Hanumán elől
mind elbújtak a hegységen a hathatós varázsfüvek.

Egy szál füvet sem sikerült a hősnek
találni. Ekkor iszonyút üvöltött,
szeme a dühtől vörösen parázslott,
és rákiáltott a hegyóriásra:

"Kemény sziveddel mi jutott eszedbe?
Részvétlenül nézed a Ráma sorsát?
Megszégyenülsz most karom erejétől:
csúcsod letépem, te hegyek királya!"

A hegy gerincét, sok ezernyi fával,
arannyal, érccel, kimagasló bérccel,
vaddal, madárral keze megragadta,
és felszakította csodás erővel.

Amint letörte, levegőbe ugrott,
megrázkódtatva az eget s a földet,
s száguldott, mint a keselyűk királya.
Dicséretét zengte sok égi dalnok.

Felharsant láttára az üdvrivalgás
a hadseregben, s viszonozta ő is.
A mesze zúgó, diadalmi hangra
az éjben-járók hada visszabömbölt.

Terhével ekkor Hanumán leugrott
a majom-tábor közepén a hegyre,
s illőn köszöntve a parancsadókat,
Vibhísanához ölelésre járult.

A sok varázsfű csoda-illatától
tüstént kigyógyult a nyilak sebéből
a két királyfi, s a majom-vezérek
talpra ugrottak megelevenedve.

Hogy ez megtörtént, Hanumán, a bátor,
fogta a Gyógyfű-hegyet, újra vitte,
helyére rakta a Himálajában,
majd visszatért Ráma hadához ismét.

75.

Ekkor a nagy vitézségű Szugríva, a majomkirály,
haszonra vezető szóval parancsot adva, így beszélt:
"Vigyáznunk kell, hogy testvére, Kumbhakarna veszte miatt
őrjöngve, ki ne tölthesse rajtunk bosszúját Rávana.
Valamennyi sebes léptű, ugrálva járó fán-lakó
támadjon tüstént Lankára, és vigyen tüzes üszköket!"

Mikor a Fény-adó eltűnt, s felváltotta az éjszaka,
kezükben tüzes üszkökkel rohamra indult a sereg.
A vak sötétben hömpölygő, félelmetes tűz-áradat
közeledtére rémülten menekült minden kapuőr.
A várkapukra, utcákra, házak magas tetőire,
nagy palotákra víg kedvvel tüzet vetett a sok majom.
A vadul tomboló tűzvész házak ezreit falta fel.
A föld színére roskadtak a hegynagyságú paloták.
Itt a legdrágább szantálfa és legnemesebb áloe,
korall, gyémánt és gyöngy égett, és sziporkázó drágakő,
ott könnyű lenvászon lángolt és pompás selyem díszruhák,
gyapjúszövet parázslott, és olvadtak arany ékszerek,
hímzett lótakarók égtek és hámok, nyergek, ostorok,
elefántok nyak-díszei, remekbe faragott kocsik,
a katonák pajzsai és a harci mének vértjei,
kard, íj, nyíl, ideg és puzdra, buzogány, lándzsa és gerely.
Mámorból ébredők, sűrű bortól tántorgó léptüek,
kényelmes nyoszolyájukban kedvesük mellett pihenők,
gyermekeiket hurcolva, sikoltozva menekülők
ezreit falta fel a tűz, és harapózott mind tovább.
A béklyójukat eltépő elefántok és paripák
úgy kavarogtak Lankában, mint óceánban a halak.
Az égő Lanká fényében a tenger vize villogott
a tükröződő lángoktól, mintha vér ömlött volna rá.
Most Ráma is felajzotta erős íján az ideget;
a pendülő húr hangjától megrettentek a ráksaszák.
Szilánkokká forgácsolták az íjról röppenő nyilak
a Kailásza-csúcs nagyságú, kemény, tömör városkaput.
Ráma nyilai láttára a ráksaszák vezérei
kapkodva, fejüket vesztve övezték harcra magukat.

81.

Indradzsit látta, hogy hullnak rakásra mind a ráksaszák,
s haragtól vérvörös szemmel csatába rontott a vitéz.
Amikor megpillantotta Rámát s mellette Laksmanát,
káprázatot támasztott, hogy megtörhesse erejüket.
Kocsijára varázsolta Szítá hasonmását a gaz,
s meggyilkolását mímelve, a majmok fele hajtatott.
Közeledtére felpattant harcra készen a hadsereg,
s gyilkos haraggal sziklákat szorított mindegyik majom.
A Szél fia haladt élen, mint vezérelefántbika,
szörnyű ütésű hegycsúcsot tartott feje fölött keze.
A majom-csapatok láttán a tomboló, vad ráksasza
kardot rántott, s az ál-Szítá hajába markolt bal keze.
A majmok szemeláttára verni kezdte az alakot,
s az odavarázsolt képmás sikoltozott: "Ráma, segíts!"
Miközben Szítá képmása segítségért kiáltozott,
éles pengéjű kardjával rásújtott Indradzsit keze.
A kardcsapásra vállától derékig szelt testtel zuhant
a földre a csodás arcú, karcsú derekú nőszemély.
A gyilkos tett után gúnnyal szólt Hanumánhoz Indradzsit:
"Nézd, hogy kettéhasítottam kardommal Ráma kedvesét!
Hiába jöttetek, meghalt a Vidéha-királyleány."

Irtózatos harag fogta el e szóra a majmokat.
Fatörzseket és sziklákat lóbált kezében mindegyik,
és bömbölve vetették rá a ráksaszákra magukat
Hanumán vezetésével, véres bosszúra szomjasan.

83-90.

A dúló csatazaj hangja Ráma füléig eljutott.
A harsogó zsivajt hallva, megkérte Dzsámbaván vezért:
"Hallod, barátom? Úgy sejtem, nehéz tusát vív Hanumán,
mert fegyvercsattogást hallok, tomboló, kusza harci zajt.
Indulj, vigyél erősítést saját népedből sebesen
a viaskodó majmoknak segítségül, medvék ura!"
"Úgy lesz" felelt a bölcs medve. Magához vette népeit,
s indult, ahol a zaj hangzott, a nyugati kapu felé.
Ám itt szembe találkoztak Hanumánnal a csapatok;
ziháló, harcát megharcolt serege ballagott nyomán.
A nagy felhőként hömpölygő, harcra kelt medve-csapatot
Hanumán megállította, s csüggedten visszatért velük.
Rámához sietett tüstént a nagy dicsőségű vitéz
a hadsereggel, és búsan tudatta a történteket:
"Gyümölcstelen maradt harcunk. Szemünk láttára ölte meg
a síró, zokogó Szítát Rávana fia, Indradzsit."

A szörnyű hírre elkábult Ráma, s a földön elzuhant,
mint szálfa, melynek éles bárd elmetszette a gyökerét.
A majmok mind felugrottak, mikor a hős a földre hullt;
köré gyűltek, s iparkodtak eszméletre téríteni.
Lótusztól, vízirózsától illatozó, hűs, friss vizet
hintettek rá, akár kínja tüzét akarnák oltani.
Bátyját együttérző szívvel zárta karjába Laksmana,
és nyugtató, szelíd szóval vigasztalta a szenvedőt.
Miközben így élesztgette Rámát testvéri szeretet,
hadrendbe állított néppel megérkezett Vibhísana.
Ahogy a sorscsapás-sújtott Ráma felé közeledett,
könnyfátyolos szemű majmok gyászát látta köröskörül,
s a Raghu-nemzetség díszét, a legvitézebb bajnokot,
a földön fekve, ájultan találta öccse karja közt.
A kábult, fájdalom-gyötrött Ráma láttán Vibhísana
döbbenten, elszorult szívvel kérdezte: "Mi történt? Mi ez?"
Vibhísanára felnézett a hallgató majmok között
Laksmana, s könnyező szemmel tudatta a végső csapást:
"Megölte Indradzsit Szítát. Amikor ezt a szörnyü hírt
meghozta Hanumán, Ráma leroskadt eszméletlenül."

De a bölcs ráksasza-vezér a hírnek nem adott hitelt,
és biztatólag nyugtatta a kábultan fekvő vitézt:
"Népek ura, amit búsan hozott tudtodra Hanumán,
az éppoly képtelenség, mint kiszárítni az óceánt.
Ismerem a gonosz lelkű Rávana indulatait:
Szítá meggyilkolására nem vetemedik, légy nyugodt.
Majmok elámítására eszelte ki e cselfogást.
Hidd el nekem: káprázat volt csupán ez a Szítá-alak."

Hallotta Ráma, mit mondott a legbölcsebbik ráksasza,
de fájdalom-marcangolta esze nem fogta fel a szót.
Majd nyugalmat erőltetve magára, kérdve-kérve szólt:
"Vibhísana, amit mondtál, újra hallani akarom;
ráksaszák mahárádzsája, ismételd meg beszédedet!"

Bölcs Vibhísana készséggel elismételte szavait.
Amint Ráma megértette, hogy rút varázslat csalta meg,
haragra gerjedt, s megkérte a lankadatlan Laksmanát:
"Laksmana, vedd magad mellé mind egy szálig a majmokat,
és öld meg a varázslattal fondorkodó gonosztevőt!
A varázstudományokban járatos, bölcs Vibhísana
egész kíséretével majd hátad mögött fog állani."

Szavaira igent mondott Laksmana és Vibhísana,
s legerősebb, kemény íját markolta meg a harc-tudó.
Íjjal, nyíllal, vérttel, karddal harcra övezte fel magát,
Ráma lábát érintette, majd szaporán csatába szállt.
Kíséretével szorosan nyomán haladt Vibhísana,
utána Hanumán ment, és sok-sok ezernyi fán-lakó.
Gyorsan haladt, hosszú utat tett meg sebesen a sereg,
s távolról megpillantották a ráksaszák csatasorát.
Helyhez-időhöz mért szóval buzdította Vibhísana
a ráksaszák legyőzését elszántan kívánó hadat:
"A ráksaszák királyának utolsó reménysége ő,
s ez az egyetlen serege; mire vártok, erdőlakók?
Ha elesik a harc csúcsán ez a vérszomjas Indradzsit,
Rávana magára marad, egész hadereje halott.
Mivel ő is atyám sarja, nekem megölnöm nem szabad,
másként részvétet elvetve, Rámáért végeznék vele.
Ha meg kellene támadnom, könny fátyolozná szememet;
az erős karú Laksmana fogja elvenni életét.
Ti tömörüljetek, majmok, és szolgáira törjetek!"

Fellelkesült a buzdító beszédre a majomsereg.
Mind farkukat lobogtatták a vitéz ugróléptűek,
és rikogattak sok hangon, vakogtak, makogtak vígan,
mint a pávák rikoltoznak, ha jön az üdítő eső.
Kavargó, kusza harc indult majmok és ráksaszák között,
dörgő robajú, mint egykor az isten- és démon-csata.
Karommal és foggal tépték, marcangolták a szörnyeket,
azok nyárssal, szekercével csépelték ellenségüket.
A Rávana-fi s Laksmana, a két, csatára kész vitéz,
pusztító nyíl-özönt lőtt és egymás elvesztésére tört.
Sem nyílvessző kihúzása, sem íjhúrt meghúzó marok,
sem visszapattanó íj, sem az íjat markoló ököl,
sem célba surranó vessző nem volt a szemnek látható,
olyan fürgén röpítették vesszőiket a harcosok.
A küzdők nagy sebességgel suhanó nyílvesszőitől
rés nem maradt az égbolton, sötétség borította el.
A ráksaszák vezérének négy aranysallangos lovát
négy tűhegyes nyílvesszővel leterítette Laksmana.
Majd karikába görbített íjára mennykő-erejű,
aranysárga, erős tollú, éles nyílvesszőt helyezett,
s a kocsihajtó testétől elválasztotta a fejét.
A ráksaszák oroszlánja lovai elvesztésekor
a földre ugrott, s még jobban elöntötte a gyűlölet.
Eközben egymást gúnyolták a majmok és a ráksaszák,
uruk körül szaladgáltak, figyelték a párviadalt.
Az éjszakában járó nép vezére ekkor így beszélt
hadaihoz, s azok vígan, ujjongva fogadták szavát:
"Az éj sűrű sötétsége szállt a tájra mindenfelé;
ködében meg sem ismerszik, ki az ellen, ki a saját.
Folytassátok a harcot, hogy lekössétek a majmokat,
amíg újabb kocsit szerzek, és azzal visszafordulok."

Így beszélt, hogy megtévessze a fán-lakókat Indradzsit,
s Lankába kocsiért indult az ellenség-ölő vitéz.
Ott felszereltetett újabb, aranyveretes nagy kocsit,
megrakta dárdával-karddal, gyors lovakat fogott bele.
Megragadta a gyeplőt egy mesterségben mester kocsis,
s felszállt a nagy fényességű, győzhetetlen Rávana-fi.
Harckocsiját körülvették a ráksaszák legfőbbjei,
s kihajtatott a városból, mert űzte-vonta végzete.
Erőtől, harcvágytól duzzadt a visszatérő Indradzsit,
és vad irammal száguldott kocsiján Laksmana felé.
Mikor ismét kocsin látta ellenét Szumitrá fia,
e nemvárt fürgeség láttán erős csodálat fogta el.
Borzalmas, hajmeresztő harc kezdődött kettejük között.
Az éjszakában-járók és a fán-lakók viadalát
megcsodálni köréjük gyűlt a légi szellemek hada.
Az ősök, égi szent bölcsek, tündérek, kígyó-démonok
a Százerejű Indrával élükön védték Laksmanát.
Ekkor Laksmana íjára helyezte legszörnyűbb nyilát,
célt-nem-tévesztőt, lánghegyűt, Indradzsitra halált hozót,
elkerülhetetlent, dúlót, kivédhetetlen erejűt,
kígyóméreg-harapásút, isteneket is rémítőt,
amellyel ősi, nagy harcban, az istenek s a démonok
tusájában Indra felség verte le a démonokat.
Ezt a csodás Indra-fegyvert fogta most Szumitrá fia,
s csodás íjára helyezve, nagy igékkel ráolvasott:
"Amint igaz az, hogy Ráma igaz lelkű, igaz szavú,
csatában meg nem hátráló, úgy öld meg Rávana fiát!"

E szókkal füléig húzta az egyenes röptű nyilat,
s ellenfelét megcélozva, kilőtte Indradzsit felé.
Fülbevalókkal ékített, sisakkal borított fejét
leszakította törzséről. A földre gördült le a fej.
Feje után holtan dőlt le a porondra a csonka test;
kezében íja összetört, mellén a vértje szétrepedt.
Üdvrivalgásban törtek ki a majmok és Vibhísana,
s mint egykor Vritra vesztének, megörvendtek az istenek.
Bukását látva, serege futott a tíz égtáj felé,
győzelem-mámoros majmok öldöklő csapata előtt.
Üldözőik elől futva, eldobálták fegyverüket,
és menekültek észtvesztve Lanká várkapui felé.
Elérte némelyik Lankát, sarkában üldözőivel,
a tengerbe szorult sok más, sok a hegyekbe menekült.
Miközben Indradzsit teste holtan hevert a harcmezőn,
sok ezer katonájából egyetlen egy sem volt sehol.

 
BEJELENTKEZÉS
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
IRODALOM
 
E-KÖNYVTÁR
 
NŐI JÓGA
 
NŐI JÓGA
 
Néhány Ászana - feltöltés alatt
 
HÍRLEVÉL
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierj&#232;t!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre