14-15.

Közben Ráma az erdőben a szép Pancsavatí-liget
remeték-lakta tájára irányította lépteit.
Miközben útjukat járták, egy óriás, félelmetes,
nagy saskeselyű látványa nyűgözte le tekintetét.
A nagy vitézségű Ráma a különös erdőlakót
ráksasza-szárnyasnak vélte, és megszólította: "Ki vagy?"
Ekkor nyájas, szelíd hangon így válaszolt a nagy madár:
"Atyád régi barátjára ismerhetsz bennem, gyermekem.
Dzsatájus a nevem, Sjéni nemzetségből származom.
Ha kívánod, segítőként elkísérlek utatokon,
és őrködöm Szítá mellett, míg távol vagy te s Laksmana."

Így érkeztek a sok vadban s madárban gazdag szép liget,
Pancsavatí fái közé. Ott Ráma kérte Laksmanát:
"Kedvesem, célhoz érkeztünk. Látod, ez itt Pancsavatí,
virágzó fákkal ékes táj, szent remeték lakóhelye.
Mindenfelé az erdőben jártasd körül tekinteted,
válaszd ki hozzáértően, hol üssünk magunknak tanyát,
ahol Szítá örömmel fog lakozni, s mi is ővele,
hol az erdő barátságos, a közelben folyó folyik,
bőven találunk tüzelőt, kusa-füvet, ivóvizet."

Az ellenség-legyőző hős értette bátyja óhaját,
szép remete-tanyát ácsolt tüstént, új otthonuk gyanánt.
Erős bambuszcölöp-sort vert a földbe, áthurkolta jól,
faágakból sövényt font rá, náddal bevonta ékesen,
agyaggal jól betömködte a sövény minden hézagát,
sásfűvel és falombokkal fedte kunyhójuk tetejét,
földjét símára döngölte, fekvőhelyül alkalmasan,
hogy hármójuknak kényelmes, tágas, szép hajlékuk legyen.
Mikor művével elkészült, a folyópartra sietett,
megfürdött, néhány szál lótuszt és édes gyümölcsöt szedett,
megáldozott virágokkal, békességért imádkozott,
majd megmutatta Rámának elkészült, új tanyájukat.
Megtekintette Szítával a lombkunyhót a Raghu-sarj,
és nyugodalmas hajlékuk láttán boldogság fogta el.
Végtelenül megörvendett, és átölelte Laksmanát,
és hálás, szerető szóval mondott neki köszönetet:
"Öcsém, nagy munkát végeztél. Örömet szereztél vele.
Testvéri ölelésemet fogadd érte jutalmadul.
Úgy vélem, nem halt meg atyánk, mivel tebenned, Laksmana,
kötelességtudó, hálás, nemes fiában él tovább."

Így beszélt testvéröccséhez a Raghu-család tigrise,
s a bő gyümölcsű erdőben örömmel élte életét.

17.

Elégedetten élt Ráma. Tisztelték a bölcs remeték.
Mikor a szép lombkunyhóban ült neje, Szítá oldalán,
tündökölt, mint az égbolton a Hajnalcsillag és a Hold.
Laksmanával beszélgetve, sok régi, bölcs regét regélt.
Egyszer, miközben elmélyedt az ős idők regéibe,
történt, hogy arra tévedt egy kóborló, kósza ráksaszí,
a tízfejű démon-király testvérhúga, Súrpanakhá.
Közelebb érve Rámához, ki szép volt, mint az églakók,
hosszú karú és szép arcú, lótuszvirág-hosszú szemű,
elefánt-erejű-léptű, remete-hajú, -köntösű,
viruló férfiasságú, fejedelmi tekintetű,
kék-vízililiom-bőrű, Vágy Urához hasonlatos -
őrjítő szerelem kínja nyűgözte le a ráksaszít.
A szép arcút a rút arcú, a karcsút a lógó hasú,
hosszú szeműt a torz kancsal, szép fürtűt a boglyas hajú,
ifjú férfit a csúf vénség, csengő hangút rikácsoló,
így szólította meg Rámát a vágyra gerjedt ráksaszí:
"Hajad remeteként hordod, kezed mégis nyilat szorít;
hogy kerültél e tájékra, hol ráksaszák kísértenek?"

Az ellenség-lesújtó hős egyenes lélekkel felelt
a ráksaszí beszédére, feltárva jöttük indokát:
"Élt egy király, Dasaratha. A harminchárom mennylakó
párja volt vitézségében. Elsőszülött fia vagyok,
nevem Ráma. Öcsémet lásd, a bátyjához hű Laksmanát,
s a Vidéha-király lányát, Szítát, hű feleségemet.
Atyám s anyám parancsára, főt hajtva a Törvény előtt,
jöttem ide az erdőbe, hogy itt éljek remeteként.
Én is ismerni kívánlak: honnan származol, és ki vagy?
Alakját kedv szerint váltó ráksaszínak gyanítalak.
Valld be, miért kerestél fel? Kényszerítlek: mondj igazat!"

A vad szerelem kínjától perzselt ráksaszí így felelt:
"Hallgasd meg szavamat, Ráma! Az igazat mondom, ne félj.
Súrpanakhá vagyok, testem kedvemre váltó ráksaszí.
A rengetegben kószálok. Halálra rémül, aki lát.
Rávana rémkirály bátyám - ha füledbe jutott e név.
Az örök álom nyűgözte Kumbhakarna, a szörnyeteg,
s a rémes, vérszomjas Khara és Dúsana: testvéreim.
De én mindet fölülmúlom. Ámde most, hogy megláttalak,
egész lelkem feléd fordult, mint férjem és uram felé.
Hatalmamnak nincs korlátja. Kedvemre járok és kelek.
Légy férjem, élj velem hosszan; holmi Szítá minek neked?
Rút alakú és csúf arcú, nem méltó hozzád hitvesül.
Szépségemmel csak én illek hozzád nejedként; nézz reám!
Ezt a lapos hasú, hitvány, csúf, mocskos emberfajzatot
most rögtön felfalom, s aztán felfalom testvéredet is.
Akkor hegyekben, erdőkben gyönyörködhetsz oldalamon,
e szép Dandaka-sűrűben kószálsz velem szerelmesen."

18.

A vágy emésztő hurkába hurkolt, észvesztett ráksaszít
mosolygó, játszi válasszal csitította a Raghu-sarj:
"Sajnálatomra, nős vagyok; feleségem itt van velem,
és oly kiváló hölgy, mint te, vetélytársnőt nem tűrne el.
De itt van helyettem öcsém; jóképű, szép testű legény,
ügyes, jóravaló, gazdag és nőtlen férfi Laksmana.
Még nem volt dolga asszonnyal, de nagyon hiányzik neki.
Korodhoz és szépségedhez méltó férj lesz; ifjú s csinos.
Hosszú szemű hölgy, őt válaszd férjedül; tündökölni fogsz,
mint a hegycsúcs a napfényben; s féltékenységre nem lesz ok."

Ráma ajánlatát hallva, a megbolondult ráksaszí
szerelme tárgyát otthagyta, és Laksmanát rohanta le:
"Karcsú tested méltó párja az én páratlan termetem;
velem, mint feleségeddel, csupa gyönyör lesz életed."

A ráksaszí beszédére Laksmana elmosolyodott,
és fordulatos elmével megfelelő választ adott:
"Úrnőm, hogy gondolod, hogy egy rabszolga szolgálója légy?
Én csak bátyám parancsának szolgája vagyok, semmi több.
Hatalomban gazdag gazdám szépségben gazdag, megbecsült
második felesége légy, folttalan ragyogású nő!
Ezt a lapos hasú, hitvány, csúf, mocskos emberfajzatot,
vén feleségét otthagyja, s téged szeret majd egyedül.
Vagy talán van olyan férfi, ki megvetné bájaidat,
és holmi rút asszonyszemély felé fordítaná szívét?"

A lógón hasú, fertelmes ördög-némber nem fogta fel,
hogy Laksmana csak gúnyolja; valónak vélte szavait.
Szítája oldalán ülő Ráma felé fordult megint,
és izzó gerjedelmében így csábította a vitézt:
"Ezt a lapos hasú, hitvány, csúf, mocskos feleségedet,
e vénséget tartod többre, mint fiatal szépségemet?
Ezt a rút emberfajzat-nőt szemed láttára felfalom,
akkor vetélytársnő nélkül élvezhetem szerelmedet."

Az őzgida-szemű szépre a véres tűzparázs-szemű
csúfság tombolva rárontott, mint csillagra az üstökös.
A Halál szörnyű pányvája gyanánt szálló szörnyeteget
feltartóztatta Ráma, majd indulatosan így beszélt:
"Kegyetlen, aljas lényekkel tréfát űzni sosem lehet.
Nézd, Laksmana, szegény Szítá a félelemtől alig él.
Ezt a rút, hitvány, őrjöngő, püffedt hasú, vad ráksaszít
nem ölhetjük meg, mert asszony, de most meg kell csonkítani."

Laksmana dühre gerjedve, kardját ragadta hirtelen,
s az őrjöngő boszorkánynak leszelte orrát és fülét.
Iszonyú hangon elbődült a megcsonkított ráksaszí,
s a vadonba futott vissza, ahonnan jött, a szörnyeteg.
Vérnyomokat hagyott hátra megcsúfított ábrázata,
míg magasba emelt karral a rengetegben törtetett.
Démonvezér testvéréhez, Kharához futott egyenest,
s földre zuhant előtte, mint levegőből villámcsapás.

19.

Vérző, megcsúfolt, fetrengő húga gyalázatán Khara
szörnyű haragra lobbant, és megkérdezte a senyvedőt:
"Kelj fel, szólalj meg! Oszlasd el zavart kábulatod ködét!
Ki tett csúffá ilyen rútul? Tárj fel mindent világosan!
Halálos mérgű kobrára bukkanva, mely békén hevert,
ujja hegyével megbökte mulatságból a vakmerő!
Nem látta, hogy halál hurkát köti nyakára a bolond,
aki ma téged megsértve, gyorsan ölő mérget ivott.
Tetszés szerint cserélsz testet, erőd nem ismer akadályt,
az Életet-kioltóhoz hasonlítasz; ki bírt veled?
Istenek, szellemek, szentek, sötét kísértetek közül
ki volt, aki e csúfságot képes volt művelni veled?
Ki az, kinek habos vérét akarja felinni a föld,
kezemtől elesett teste nyíl-szaggatta tagjaiból?"

Haragtól tomboló bátyja bosszúszomjas szavaira
könny-kísérte szavakkal szólt a megcsúfolt Súrpanakhá:
"E tájra költözött nemrég két fiatal, erős karú,
daliás testű, szép arcú férfi: Ráma és Laksmana,
nagy Dasaratha fiai, érzékükön uralkodó,
gyümölcsön és gumón élő, háncs-köntösű remeteként.
Mellettük láttam egy ifjú, szépséggel ékes, karcsú nőt,
páratlan fényű ékszerrel felékesítve gazdagon.
Amiatt az asszony miatt a két férfi összefogott,
és mint valami rossz, ócska szajhával, így bántak velem!
A gyalázatos asszonynak és annak a két férfinak
holttestéből a habzó vért akarom szürcsölni mohón.
Téged kérlek: segíts hozzá, hogy teljesüljön óhajom.
Csatában verd le őket, hogy kéjjel szívhassam vérüket!"

22.

A vádbeszéd-uszította, izzó haragra gyúlt Khara
így üvöltött fel őrjöngve a ráksaszák fői előtt:
"Galád megszégyenítésed szülte dühömnek gátja nincs,
mint a dagályra hömpölygő sós özön hullámainak.
Porszemnek sem veszem Rámát, kinek ma megszűnt élete;
meggondolatlan vétkéért ma meglakol kedvesen.
Ezt a Rámát s a testvérét Jama lakába küldöm el.
Bárdcsapás-tépte testéből, melyből lelke kiköltözött,
habzó, piros, meleg vérét még ma ihatod, ráksaszí!"

Elégedetten hallgatta bátyja dölyfös ígéretét,
az pedig Dúsanát hívta, vezérei legfőbbikét:
"Gondolatomnak szolgáló, csatában meg nem forduló,
sötét viharfelhő színű, emberöléssel mulató,
minden rémségre alkalmas, feltarthatatlan rohamú
ráksaszát tizennégy ezret állíts hadrendbe, kedvesem!
Harckocsimat szereltesd fel, hozassad elő íjamat,
nyilakat, sok hegyes dárdát, villogó élű kardomat.
Ráksasza-hadam élére magam akarok állani,
hogy lesújtsam az illetlen, arcátlan Dasaratha-fit."

A napsugár-fényességű, pompás, nagy harckocsiba
befogták tarka lovait, és jelentette Dúsana.
Khara iszonyú méregben szökött a fényes kocsiba,
s végigtekintve hadnépén, felkiáltott: "Induljatok!"
A fegyverekkel, pajzsokkal, zászlókkal felszerelt sereg
rettentő zajjal, rettentő sebességgel útnak eredt.

25, 30.

Lombkunyhója előtt állva várta Kharát s vezéreit
az ellenség-legyőző hős, felajzott íjjal, mérgesen.
A nagy erejű, nagy testű éjszakai szörnyetegek
kocsin, lovon rárontottak, mint fekete felhőgomoly.
Hegycsúcs-nagy elefántokról zúdították nyilaikat
záporesőnél sűrűbben Rámára a démon-hadak.
Ám gyors nyilaival Ráma a rázúduló nyílözönt
visszaverte, mint sziklákkal folyók árját az óceán.
Majd támadásba lendült, és íját körré feszítve meg,
százszámra és ezerszámra szórta hegyes nyílvesszeit.
A játszi könnyedséggel szórt nyilaktól a démon-hadak
hullottak, mint ha pányváját Halál vetette volna ki.
A vas szárú és vas szájú, éles, horgas hegyű nyilak
a rémület jaját tépték ki a rémek soraiból.
Az éjszakában-kószálók némelyike nagy messziről
dárdát, nyársat, gerelyt, bárdot hajított Ráma hős felé.
Röptében lőtte mindet le a gyors kezű, hosszú karú,
s nyakuk-fejük vesztésével torolta meg küldőiken.
Átvágott vért, levágott fej, szétvágott íj tömege hullt,
mint a Madárkirály szárnya csapásától a fák sora.
Rettegés torpantotta meg az életben maradtakat,
s Kharához menekültek a nyílzáportól oltalomért.
Dúsana bátorította a félőket, s haragosan
rontott a haragos hősre, akár a haragvó Halál.
A futók visszafordultak a dühödt Dúsana nyomán,
s fatörzseket és sziklákat lóbálva száguldott a had.
Kavargó, hajmeresztő harc, pusztító, szörnyű küzdelem
támadt Raghu nemes sarja s a homály szörnyei között.
A tíz égtáj irányából törtető, tomboló tömeg
sűrű gyűrűt s esőcseppekként hulló nyílzáport font köré.
Ezt látva, Ráma dermesztő csatakiáltást hallatott,
s villám-tüzű-sebességű Gandharva-íját kapta fel.
Százszámra és ezerszámra röpített nyílvesszőt az íj,
s az egymást érő nyílvesszők beboltozták az ég ivét.
Nem látták, hogy a nyílvesszőt előveszi és ellövi,
csak folyton feszülő íjat láttak az űzött ráksaszák.
A föld színét homály fedte, nem látszott fent a Fényt-adó,
míg Ráma szórta, ontotta nyilait rendületlenül.
Megölt, elejtett, elpusztult, szétmarcangolt, széthasgatott,
átszúrt ráksasza-holttestek hevertek szerte mindenütt.
Fejek gyöngy-diadémokkal, karpereccel rakott karok,
levágott kezek és lábak, hullákon fényes ékszerek,
elefántok, lótetemek, apró darabra tört kocsik,
hófehér jakfark-legyezők, napernyők, tarka lobogók,
forgáccsá darabolt dárdák, buzogányok szilánkjai
takarták borzadályt keltőn a véres tusa színhelyét.
Tizennégy ezer félelmes, hatalmas, szörnyű ráksaszát
irtott ki álltó helyében Ráma, az ember, egyedül.
Tizennégy ezer gyors röptű, alakját váltó szörnyeteg
pusztult el a csodás harcban, élükön Khara s Dúsana.

32-33.

Ekkor Súrpanakhá, látva a félelmetes ráksaszák
tizennégy ezrének vesztét az egy Ráma keze nyomán,
s látva, hogy rútul elpusztult Trisirasz, Dúsana, Khara,
nagy bömböléssel elbődült, mint zivatarfelhő-robaj.
Látva Ráma csodás tettét, milyet nem bírt megtenni más,
vad indulattal indult, hogy bátyját, Rávanát rázza fel.
Palotája tetején ült a lángoló hatalmú szörny,
vezérei ülték körül, mint Indrát Vihar-istenek.
Napként fénylő arany trónján trónolt a démonok ura,
mint arany oltáron lánggal lobogó áldozati tűz.
Istenek, szellemek, szentek, nagy bölcsességű bráhmanok
nem győzhették le. Szörnyű volt, mint a tátott torkú Halál.
Tíz feje volt és húsz karja, melle széles, válla erős,
királyi hatalom minden jegyét viselte termete.
Az élők szenvedésének örvendő, gaz, könyörtelen,
világrémítő bátyjához támolygott megrémült húga,
s haragtól lángoló szóval így korholta Súrpanakhá
tanácsosai közt ülő bátyját, Rávana rémkirályt:
"Te dölyfös, elpuhult kéjenc, gondolatlan és hanyag király,
látni sem látsz, hogy nem látod az elközelgő végveszélyt?
Az élvezetein csüggő, kedvét töltő uralkodót
olybá veszik a népek, mint a temető máglyatüzét.
Idő-szabta teendőit ha nem végzi el a király,
elhanyagolt teendői biztos romlást hoznak reá.
Ami távolban történik, neki arról is tudni kell;
kémei erre szolgálnak. Ezért mondják, hogy messze lát.
Csak udvaroncok lebzselnek körülötted kémek helyett,
s nem veszed észre, hogy pusztul alattvalóid serege.
Tizennégy ezer félelmes, szörnyű erejű ráksaszát,
Kharát és Dúsanát köztük, legyilkolt Ráma egymaga.
Te, szolgáid bábjává lett, kéjekbe merült ráksasza,
nem látod, hogy az országot a végromlás fenyegeti!"

34.

A kemény szitkokat szóró Súrpanakhá szavaira
döbbenve nézett húgára, és megkérdezte Rávana:
"Ki az a Ráma? Hogy néz ki? Milyen erős? Milyen vitéz?
Mi vezette a félelmes Dandaka-rengetegbe őt?
Milyen fegyverrel verte le a sok ezernyi ráksaszát?
S ki csonkított meg ily rútul? Szólj igazat, szép termetű!"

A ráksaszák Indrájának kérdésére a ráksaszí
dühtől lihegve rákezdett, hogy elmondja, amit tudott:
"Faháncsba, antilop-bőrbe öltözik az erős vitéz,
Ráma, Dasaratha fia. Szép, mint a Szerelem maga.
Arany-díszes, erős íját mint Indra, úgy feszíti meg,
és gyilkos mérgű kígyóként röpíti róla vesszeit.
Nem láttam, hogy nyiláért nyúl, és elröpíti nyilait,
nem láttam, hogy az íj húrját meghúzza gyors, erős keze,
csak azt láttam: a záporként hulló nyíltól hullt a sereg,
mint ha jégeső paskolja a vetések kalászait.
Méltó párja vitéz öccse, az izzó fényű Laksmana,
segítő társa, jobb karja, testén kívüli élete.
Szeretett, hű hites társa, a hold-arcú, hosszú szemű,
férje javának örvendő, káprázatos-szép termetű,
szép fürtű, szép orrú-combú, tekintet lenyűgöző,
izzó arany gyanánt fénylő Szítá, asszonyok gyöngyszeme.
Sem istennőt, sem tündérlányt, sem gandharvít, sem kinnarít
nem láttam még ilyen szépet eddig soha a föld szinén.
Aki őt hitvesül nyerné, akit kéjjel ölelne át,
az églakók királyánál boldogabb lenne, úgy hiszem.
Viselkedése illendő, alakja-arca csodaszép;
csupán te vagy reá méltó, és ő is méltó volna rád.
Feleségedül elhozni indultam a lótusz-szemű,
keményen duzzadó keblű Szítát, a ringó tomporút,
de közben így megcsonkított a könyörtelen Laksmana.
Ha meglátod csodás arcát ragyogni, mint a telihold,
a Szerelem nyílvesszői tüstént átjárják testedet.
Ha felgerjed a vágy benned, hogy nejeddé tedd azt a nőt,
jobb lábad rögtön indítsa győzelemre lépteidet!"

35-36.

Vérforraló beszédére a ráksaszák főfő ura
tanácsosait elküldte, majd töprenkedve távozott.
Esélyeit latolgatta, fontolgatta, mi lesz a jobb,
mérlegetett előnyt-hátrányt, súlyt és terhet, kárt és haszont.
"Megteszem!" - így döntött végül, s miután így határozott,
tündöklő kocsiszínébe irányította lépteit.
Hívatta kocsihajtóját a tettre-gerjedt ráksasza:
"Fogj be kocsimba!" - sürgette az indulásra-kész király.
Gyors léptű kocsihajtója nem késett végrehajtani,
és útra felkészítette legszebbik, kedvelt kocsiját.
Drágakövektől szikrázott az arany veretű fogat;
a Kincsek Fejedelmétől zsákmányolta a ráksasza.
Démonfejű, aranydíszes szamarak vonták a kocsit,
s fellegdübörgéssel szállt át a tenger habjai fölött.
A túlpartra megérkezve az akarat-hajtott kocsin,
békés remete-hajlékot pillantott meg a fák között.
Varkocsba font hajú, jámbor, antilop-bőrbe öltözött,
bölcs ráksasza lakott benne, Márícsa, szent remeteként.
Illendően köszöntötte fejedelmét a ráksasza,
majd nem-emberi étellel vendégelte az érkezőt,
és lábának vizet hozva fejezte ki tiszteletét.
Ezután üdvös szándékú szavakkal tudakolta meg:
"Rendben folynak-e Lankában birodalmadnak dolgai?
És milyen céllal indultál ily nagy sietséggel ide?"

Ekkor szavakhoz-értően szőtte szavait Rávana:
"Márícsa, kedvesem, halld meg, elmondom, mi hozott ide.
Nagy szükségben vagyok, s ebben te leszel legfőbb támaszom.
A vad Dandaka-erdőben, mint jól tudod, öcsém, Khara,
s a hosszú karú Dúsana s testvérhúgom, Súrpanakhá,
s az emberevő Trisirasz, a hosszú karmú ráksasza,
s az éjszakában kószáló vitéz ráksaszák ezrei
élnek kedvükre, és gyötrik, zaklatják parancsom szerint
az őserdő magányába elvonult remeték faját.
Most a Dandaka-erdőben a nagy erejű ráksaszák
hadrendbe sorakoztak fel, hogy Rámával mérkőzzenek.
Ráma izzó haragjában a tomboló tusa során
tizennégy ezer ráksaszát mészárolt le nyilaival.
Gaz, durva, becstelen, balga, érzékeit nem fékező,
élők kárának örvendő, törvénytipró, igaztalan,
elfeledte vitéz voltát, s az erdőben kegyetlenül
elrútította húgomat, levágta orrát és fülét.
Szítát, tündérleányokhoz hasonló szépségű nejét
elragadom. Ehhez kérem, Márícsa, segítségedet.
Bátor vagy, ügyes és fürge, varázslatokban járatos,
ezért kerestelek most fel, ráksasza-nép legjobbika.
Hallgasd meg a teendőket, mit kell megtenned kedvemért.
Változz arany gazellává, ezüst pettyekkel bőrödön,
és Szítá szemeláttára legeléssz a kunyhó előtt.
Ha ilyen csoda-állatként meglát Szítá, bizonyosan
kérlelni fogja férjét és Laksmanát, hogy fogjanak el.
Védői eltávoztával könnyűszerrel elragadom
a magára maradt Szítát, mint Hold fényét Ráhu, a Szörny.
A felesége elvesztén emésztődő Rámát pedig
lesújtom könnyedén orvul, és így bosszúm beteljesül."

37, 40, 42.

Ráma elleni tervétől a bölcs Márícsa ráksasza
szája kiszáradt féltében, testét remegés fogta el,
fennakadt szeme, mint holté, úgy átjárta a rémület.
Ajkát megnedvesítette, és így intette Rávanát:
"Nyájas szavú hízelgőkre egykönnyen szert tehetsz, király,
de aki kellemetlen szót kimondjon, nem mindíg akad.
Ha azt akarod, hogy békén élhessen minden ráksasza,
s a ráksasza-nemet Ráma haragjában ne irtsa ki,
tiszta erénye lángjától oltalmazott, hű hitvesét
elragadni ne szándékozz, mint a Naptól a ragyogást.
Kardja láng-lobogásába, nyila tüzébe a csatán
magad vakon belévetni meg ne kíséreld semmiképp!
Szítá férje vitézségét, erejét fel nem mérheted;
kit Ráma nyila oltalmaz, tőle el nem rabolhatod.
Fontold meg, mire vagy képes, s mire képes a Raghu-sarj;
határozz bölcsen üdvödre, és fékezd balga vágyadat!"

Ámde Márícsa átgondolt, mérséklő jótanácsait
Rávana eltaszította, mint gyógyírt a halálra-szánt.
Javán buzgólkodó hívét a ráksaszák legfőbb ura
nyers, durva szóval illette, önnön vesztét igézve fel:
"Hitvány, ostoba Márícsa, fecsegésed haszontalan.
Meddő tanácsot szórsz, mintha meddő földre szórnál magot.
Meg fogok vívni Rámával; ettől nem térít el szavad.
Leverem a gaz erkölcsű, nemtelen emberfajzatot.
Ezért kérdeztelek, mondd el, miből származik kár s haszon,
s milyen veszélyt kerüljek, s a kivitelhez adj ötletet.
Ha a miniszter kérdést kap, hajtson alázattal fejet,
úgy feleljen királyának, hogyha magának jót akar.
Ellenkezni ne próbáljon, beszéljen illedelmesen,
járjon urának kedvében mindenkor az alattvaló.
Most hát parancsomat halld meg, hogy mi lesz a feladatod.
Mikor ezüst pettyes bőrű, arany testű gazellaként
Ráma remetekunyhója mellett legelsz Szítá előtt,
varázsos arany színeddel felébreszted ámulatát,
s meg fogja kérni majd Rámát: »Fogd el nekem ezt a vadat!«
Akkor magad után csalva, csábítsd el Rámát messzire,
s Ráma hangját utánozva kiálts: »Jaj, Szítá, Laksmana!«
Testvére szeretetből és Szítá ösztönzésére is
siet a hang irányába az eltévedt Ráma nyomán.
Ha két őrzője távol lesz, könnyűszerrel elrabolom
a Vidéha-királylányt, mint Indra rabolta hitvesét.
Ha munkádat bevégezted, elmehetsz, ahová akarsz.
Királyi birodalmamnak felét kapod jutalmadul."

42-43.

E kemény szavakat hallva, Márícsa csüggedten felelt:
"Induljunk hát!" - mert nem merte urát megharagítani.
Az éji szörnyek Indrája örömmel hallgatta szavát,
megölelte, s csodás égi kocsijára felszállt vele.
Sebesen útnak indultak, elhagyva a békés tanyát.
Láttak falvakat, erdőket, hegyeket, sok széles folyót,
országokat és sok várost, a levegőben szállva fenn,
majd a Dandaka-erdőhöz érkezett a két ráksasza,
s Ráma remetekunyhója tárult tüstént szemük elé.
Leszálltak az aranydíszes, gyöngyökkel ékes kocsiról,
és kézen fogva Márícsát, így beszélt hozzá Rávana:
"Fák gyűrűjében itt látod Ráma remete-lakhelyét;
nosza, láss szaporán hozzá, amiért idehoztalak!"

Parancsára gazellává változott át a ráksasza,
és legelészni kezdett a lombkunyhó ajtaja előtt.
Csodálatos, sosem-látott volt a gazella külseje:
a két szarva hegyén pompás, égszín zafírkő csillogott,
rubinszín lótusz volt ajka, türkízszín lótusz volt füle,
patája mint lazúr fénylett, hasa topázként tündökölt,
lába és törzse karcsú volt, fennen hordta nemes fejét.
Közben a szép szemű szépség, a Vidéha-királyleány,
virágot szedni indult el, és fától fáig lépkedett.
Asókát, karnikárát és virágzó mangó-ágakat
tépdelt a ragyogó arcú, kábító pillantású nő.
A palotából erdőbe került, nemes királyi hölgy
észrevette a gyöngyökkel-ékkővel ékes állatot.
Amint virágszedés közben meglátta a szép combú nő
az arany és ezüst színű bőrében csillogó csodát,
megörvendett a páratlan termetű, aranyszínű hölgy,
s gyorsan kiáltott férjének, kit öccse fegyverrel kísért.
Újra meg újra hívta, míg az állatban gyönyörködött:
"Jöjj, jöjj gyorsan, nemes férjem, és hívd magaddal Laksmanát!"

Szavára habozás nélkül ott termett Ráma s Laksmana,
s a kunyhóhoz igyekvőben meglátták a csodás vadat.
Ám a gazella láttára Laksmana gyanakodva szólt:
"Ez a gazella, úgy vélem, nem más: Márícsa ráksasza.
A varázstudományúnak varázslata ez az alak,
azért csillog, mint Nap fénye, vagy légi szellempalota.
Mert ilyen drágakő-díszes, arany bőrű gazella nincs
seholsem a kerek földön; varázslat ez, világ ura."

A tiszta mosolyú asszony az intő szóra nem ügyelt,
s a kelepcébe csábulva, lelkendező szóval beszélt:
"Férjem, ez a csodás állat lenyűgözte a szívemet.
Fogd el, erős karú, s hozd el, hogy játszópajtásunk legyen!
Itt remete-tanyánk táján hemzsegnek erdei vadak,
antilopcsordák és őzek, medvék és majmok és jakok,
szebbnél szebb, pompás példányok falkástul megfordulnak itt,
erős, nagy testű állatok gyönyörködtetik a szemet.
De számtalan vad közt egy sem vetődött a szemem elé,
amely oly szép, szelíd, ékes, mint ez a gazella-csoda.
Ha elevenen elfogni sikerül ezt az állatot,
csodálatos ügyességed ámulatot fog kelteni.
Száműzetésünk végén, ha királyságodba visszatérsz,
háremem büszkesége lesz ez a gazellák-gyöngyszeme.
Ha nem sikerül elfognod a csoda-lényt elevenen,
bőre is drága ékesség lesz, óh férfiak-tigrise!
Az aranycsillogású bőrt szeretném ráteríteni
fű-fekhelyemre, hogy selymén puhán fekhessem, boldogan."

Rámát az állat szépsége és Szítá ösztönző szava tette sarkallta,
s örvendve szólította meg Laksmanát:
"Hallod, Laksmana, mily forró vágy fogta el Szítá szivét!
Soha-nem-látott szépsége lesz e gazella veszte ma!
E tarka drágakő-színben pompázó, színarany tüzű,
égi fénnyel sziporkázó jószág elbűvöl engem is.
E gazellák-csodájának bőre díszítse fekhelyem,
és csillogó arany szőrén üljön mellettem hitesem.
És ha úgy van, ahogy mondtad, hogy cselvetés ez, Laksmana,
gonosz ráksasza-káprázat - meg kell ölnöm a ráksaszát!
Te maradj itthon, és őrizd fegyverrel a királyi nőt,
ahogy megállapodtunk volt, hogy dolgunkban megosztozunk.
Ernyedetlen kitartással őrködj a remetetanyán,
míg én a vadat űzőbe veszem, és bőrét elhozom"

44.

Így szabta ki teendőjét testvérének a Raghu-sarj,
s arany markolatú kardját megmarkolta a hős vitéz,
majd háromszorosan görbült, kemény íját ragadta fel,
s vállára két tegezt fűzve, ment becserkészni a vadat.
A férfiak királyától megrettent a királyi vad,
s láthatatlanná bűvölte magát, majd előtűnt megint.
Ráma, kezében íjával, a gazella felé futott,
s karnyújtásnyira ott látta a szépségében csillogót.
Akár a foszló felhőktől eltakart őszi holdkorong,
látható volt egyik percben, másik percben homályba tűnt.
Meg- megjelenve s eltűnve elcsalta Rámát messzire
az őserdei kunyhótól az alak-váltó ráksasza.
Ráma haragra gerjedt, hogy egyre bolondítja a vad,
s megállt pihenni egy percre egy árnyas helyen a gyepen.
Ekkor a sanda Márícsa az erdei vadak közül
kivált, s egész közel sétált, úgy csalogatta a vadászt.
Rávetette magát Ráma, hogy elevenen fogja el,
de felneszelt a vélt zsákmány, és kisiklott keze közül,
majd a következő percben messzebb tűnt fel a fák között.
Ráma már megelégelte, s döntött: el fogja ejteni.
Íjára napsugár-fényű, kemény nyílvesszőt helyezett,
és mint egy lángoló kígyót, a gazellára lőtte ki
az izzó, lobogó fegyvert, Brahmá szörnyű keze-művét.
Az ellenállhatatlan nyíl átjárta könyörtelenül
Márícsa gazella-szívét, szétvágva, mint villámcsapás.
Egy lábnyira szökött még fel, majd nagy kínjában visszahullt,
vonaglott s rémesen bömbölt a fogyatkozó életű.
Még így is végrehajtotta, amivel megbízta ura:
Szítától őrét elcsalni, hogy elrabolja Rávana.
Kihúnyó élte végpercét érezte elközelgeni,
s Ráma hangját utánozva jajdult: "Jaj, Szítá, Laksmana!"
Végül az iszonyú nyíltól tépett gazella-tetemet
levetkőzte, s halálában saját testét öltötte fel.
A földön elterült, szörnyű, porral-vérrel beszennyezett,
vonagló ráksaszát látva, észbe kapott a Raghu-sarj.
Szítára gondolt, és öccse intésére emlékezett:
"Bizony, Laksmana jól mondta, hogy Márícsa ármánya ez.
De a szörny, még kimúlóban, ezt kiáltotta hangosan:
»Jaj, Szítá, Laksmana!« Félek, Szítá meghallotta a szót,
s hogy mire vélje, nem tudja. S vajjon mit gondol Laksmana?"

Így töprengett, s rosszat sejtve, borzongás járta át szívét.
Egy igazi gazellát lőtt, és húsát magával vive,
indult szapora léptekkel remetetanyájuk felé.

45.

Szítá a férje hangjához hasonló jajra felfigyelt,
s nógatta Laksmanát: "Tudd meg, mi történt Rámával! Siess!
Nem tud megállni féltében helyén szívem és életem,
mert nagy bajban lévők hangján hallottam felkiáltani."

A félelemtől gyötrődő, meghajszolt őzként reszkető,
könnyben úszó szemű hölgyet így nyugtatgatta Laksmana:
"Királyné, légy nyugodt: ember, isten, szellemek, madarak,
emberhúst felfaló szörnyek, őserdei vadállatok
és rémes démonok közt nincs senki olyan bátor s erős,
hogy harcban szembeszállhatna az Ég Urával - vagy vele.
Lekicsinylened őt vétek. Csatában sebhetetlen ő.
Meglátod, visszatér rögtön, s hoz elejtett, pompás vadat.
Nem lehetett az ő hangja, nem is az égből származott;
ráksasza-cselvetés volt ez, mint légben úszó délibáb.
Megőrzésre reám bízott téged Ráma, mint zálogot:
nem hagyhatlak az erdőben őrizetlenül, gyönge nőt.
Tudod, hogy vad viszály lángol köztünk, s a ráksaszák között
azóta, hogy Kharát s népét csatában pusztítottuk el."

Laksmana bölcs beszédétől a királyné haragra gyúlt,
s dühtől vérbe borult szemmel így feddte az igaz szavút:
"Részvétet színlelő, hitvány, galád, családod szégyene!
Hiába titkolod, látom, hogy Ráma vesztét áhítod.
Aki vetélytárs, az mindíg aljas, mint amilyen te vagy;
nemtelen, alacsony rendű fondorkodók szokása ez.
Gazságból lopakodtál csak az erdőben Ráma után,
hogy engem kaparinthass meg, vagy mert felbérelt Bharata.
Ám légy nyugodt: az aljas terv egyikteknek sem sikerül.
Hisz kék-lótusz-sötét bőrű, vízirózsa-fényű szemű
férjemet, a nemes Rámát, ily szennyért nem felejthetem.
Szemed láttára megválok életemtől is hamarébb."

Szítá méltánytalan, durva, hajmeresztő vádjaira
türtőztette magát, s így szólt összetett kézzel Laksmana:
"Válaszolnom nincs értelme. Istenként kell tiszteljelek.
Asszonyoktól nem szokatlan az ilyen képtelen beszéd.
Megmutatta ezer példa: ilyen a nők természete.
Házsártosak, törvénytiprók, bajkeverők az asszonyok.
Tovább nem tűrhetem vádad, Dzsanaka-lány, Vidéha-sarj;
mint izzó hegyű nyílvessző, égeti mind a két fülem.
Az erdő minden élője hallja meg, és legyen tanúm:
igaztalan vád lett bérem igaz szavú tanácsomért.
Megyek, megkeresem Rámát. Ég áldjon, ékes arcú nő!
Minden erdei istenség legyen őrződ, oltalmazód!"